|
Témaindító hozzászólás
|
2008.02.15. 15:31 - |
A lények többsége nem szereti a magányt, főleg azt nem, ha huzamos időre magukra hagyják őket. Itt teheted meg látogatásodat, amire legalább havonta egyszer kerüljön sor. Azonban ha sokáig nem nézel be barátodhoz, előbb vagy utóbb megunhatja a várakozást, és elhagy téged.
Te és társa(i)d találkozhattok más lovasokkal, lényeikkel, ismerkedhettek, egyszóval itt zajlik a szerepjátékon kívül a Templom élete is.:)
Dragie |
[177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
Tuathor:
Meglátogatom Tuathort. Először furcsán nézett engem(miután megetettem),aztán odajött hozzám. Forrón rámlehelt, aztán meg elkezdett nyalogatni... A simogatást jól türte,de nem engedett a hátára menni...Ledobott... De utána,mikor felálltam,újra játszani akart.Mikor el akartam menni,nem hagyott,de meggyőztem hogy legközelebb is fogok menni...
-------------------------------------------------------------------------------------------
Weghlorr:
Mikor megetettem,akkor az oroszlánfejével felém bökött,hogy közel jöhetek hozzá.Meghajoltam,aztán mindhárman biccentettek. Farkasszemet néztünk,és aztán... Valami furcsa módon próbált a hátára terelni engem, és aztán üsse kő,kipróbáltam a kiméralovaglást. Azonnal felszállt a denevérszárnyaival,és süvítette a levegőt. Ilyesztő érzés volt,majdnem le is estem róla,de szépen landolt,aztán jókedvűek lettünk. Mind a három fej tűrte a simogatást,de legkevésbé a bivalyfej... Megigértem nekik,hogy meglátogaotm majd őket legközelebb is,aztán elbúcsúztma tőlük.
------------------------------------------------------------------------------------------
Bithor:
Őt aztán nehezen találtam meg a hínárok között... Miután megetettem,engedett magához, de nehezen,de aztán a simogatásnak nagoyn örült. Úsztam vele,de megszakítottam néhány levegővétellel a víz felett.A többi halat kergette mint egy játszó kisgyerek. A hátára nem engedett fel,de játszani nagyon szeretett(mint egy delfin).
Aztán elmutogattam neki,hogy legközelebb is jövök majd,és biccentett.
------------------------------------------------------------------------------------------
Ivion:
Ivion nem volt messze Bithortól. Ugrált ki a vízből ő is mint egy delfin,úszott mint egy hal. Lassan közelítettem meg, és akkor felengedett a hátára. De le is buktunk utána.... A víz alatt majdnem megfuladtam,de felengedett a felszínre egy fél óra múlva... Dühös voltam rá,ő meg csak örült... De végül én is nevettem... Nagyon jól tudott úszni,repülni annyira nem,de azzal is elboldogúlt. Megigértem neki hogy jövök madj máskor is,és akkor örömkitörésben elbúcsúzott.
-----------------------------------------------------------------------------------------
Merroz:
Merroz nagyon szép állat.Az egész teste tűzből áll. Mikor megette a vulkánfüvet, elkezdett fleém jönni.... Kicsit rámlehelt(forróban mint Tuathor), nagyon izzadtam,de végül megnyalt. Érdekes módon hideg volt a nyelve. biztosan lehűtötte a kedvemért... Nagyon szépen repült,szinte a levegő volt az övé. Néha a levegőbe zúdított egy-két tűzhullámot,ami később vissza is ment Merroz-ba. Megsimogattam,és akkor lágyak voltak a lángok a hátán. Felülni nem nagyon akartam(jó kis megégést válthat ki egy tűz pegazus..). Végül megigértme neki is,hogy jövök legközelebb,és biccentett.
Gyönyörűen megrázta tűzsörényét,és elrepült,én meg hazagyalogoltam..
Seafight
Mindannyian poziítvan fogadták a közeledést és kitűnően telt velük az idő. Csak hát ugye Tuathorral volt gond, aki nem vette jó néven hogy felültél a hátára, ezért is kell hagyni, hogy többnyire ők kezdeményezzenek.:) Weghlorral is volt egy kis gond, három feje hajbakapott ugyanis a simogatásért, és elég nehezen sikerült csak lecsitítani őket - próbálj meg dolgozni rajta, hogy Weghlorr jobban tudjon koncentrálni és együttműködni. Amúgy mindegyiküknek szimpatikus vagy, s +15% kedvet szereztél nekik.
Dragie |
Isyldea erdeje kizárja a fullasztó nyári hőséget és a perzseli napsugarakat. Az ősi fák között, olyan, mintha megállna az élet. Csak az örök homály és a hosszú pókhálókat lengető nyirkos, hűvös légáramlatok létezhetnek itt, a sötéten burjánzó aljnövényzettel.
Kidőlt fák mohos csontvázai és gigászi gyökerek mutatták nekem az utat, amiket előhívtam memóriámból. Élvezettel suhantam a kísérteties erdőben. Kicsit eltértem az útiránytól, hogy a fék között újra és újra felbukkanó kövek irányát kövessem, bár sejtettem, hogy ez is a temető- szerű tisztásra vezet. Egy idő után megéreztem, hogy nem vagyok egyedül. A bőrömön éreztem, ahogy a levegő megtelik rezgéssel, és bár a homályban nem láthattam a valahol a közelben gomolygó Árnyat, éreztem. Komiszul elvigyorodtam és gyorsabban kezdtem haladni a fák, ágak és gyökerek között szökellve. Az Árny nem maradt le. Hirtelen megszűnt jelenléte, majd valamivel előttem újra megjelent, ezúttal sejthettem is a füstszerűen gomolygó körvonalakat. Kitért oldalra, vezetett én pedig kíváncsian követtem.
Ez a szélsebes hajsza nem tartott csak pár percig, mire mindketten megjelentünk a helyen, ahová Ramuthra vezetett. A körvoal nélküli, sötét, gomolygó, fütnél sűrűbb Sötétség egy pillanatra eltűnt, majd közvetlen előttem testet öltött, ezúttal sárkány formájában. Néhol teljesen valóságosnak és megérinthetőnek tűnt csontjaira feszülő, fényes fekete bőre, máshol csak áttetsző homály derengett, hullámzott a csontok körül. Szemeiben élénken égett a lidércfény, ahogy farkasszemet néztünk. Ráérősen legyezgetett pókláb szerű karmaival. Nem tudtam megálni. Lassan kinyújtottam a kezem és áthúztam a körülötte gomolygó félig érinthető árnyékon. Furcsa, bizsergő érzés volt. Ramuthra szeme összeszűkül, de nem mozdult, majd hirtelen feladta a srákányalakot és beborított. Úgy éreztem, mintha szélviharba kerültem volna, miközben szinte szikrázott bőrömön a mágikus energia. A külvilágot csak a sötét, tomboló fátylon keresztül láttam, hang csak a szélvészes sistergésé volt. Majd hirtelen képeket és halk hangokat érzékeltem, mintha a füstre vetültek volna, bár igazából talán a fejemben volták. Emlékek.Aztán hirtelen, mint a vákumban, megszűnt minden, egy tizedmásodpercnyi semmi és megtántorodva kerültem vissza a valóságba. Térdem megrogyott és valami kemény felületre kerültem.
Hirtelen ismerősen újszerűvé vált a környezet. A fülembe betódultak az erdő halk neszei, a nedves, korhadó illat és a látvány. Tényleg. A látvány. Egy kör alakú, kővel lerakott téren, vagy emelvényen voltam, amit oszlopok vettek körbe. Egyszerű, hengeres oszlopok, tetjükön oszlopfőkkel. Több nagy kőből álltak, amik sok helyen elcsúsztak egymáson, abszord és ingatag látványt adva. Néhol megmaradt a köztük ívelő boltív. A padló kövezetének mintázata spirálisan lüktető.Egyébként mindenre ráfonja folytogató karjait a borostyán és egyéb isyldeai iszalagok.
Ramuthra lomhán újra alakot öltött előttem, a földhöz közel lebegve, majd úgy láttam, mintha a sárkány összecsavarodna és elhelyzetkedne a földön, gerincének és mellső lábainak állása minden esetre erről tanúskodott. Állhatatosan fixírozott. Nem vettem tudomást róla. Nyögdécselve tápászkodtam feljebb és megvakartam a fejemet. Törökülésbe vágtam lábaim és teltek a percek.
Lassan elkezdtem elemezgetni az érzéseimet.
Úgy éreztem, mintha amúgy is kihegyezett érzékeimet egy fokozattal még feljebb csavarták volna, testem minden porcikája bizsergett és perzsgett az energiától, bár úgy sejtettem, hogyha nem lennék amúgy is hűtőházi ponty hőmérsékletű, most mindenképpen olyanná hűltem volna. Néha meg-megborzontam. A fejembe pedig véletlenszerűen újra felvillantak és végigszáguldoztak a látott képek, nem tehettem ellene semmit.Hangosan hikfújtam a levegőt.
"Ennyire megrendítő lett volna az élmény?" zendült fel fejemben, Ramuthra gúnyos, viszhangos sustorgása.
"Igen"... >.< gondoltam valahol mélyen elrejtve, de helyette csak lesújtó pillantást vetettem rá és így szóltam:
- Ugyan. Csak elgondolkodtató. Ezért, tudod, most gondolkodom rajta. - elégedett, kuncogás szerű susogás hagzott fel a fejemben, amiből tudtam, hogy jól megválaszoltam.
"Te akartad tudni. Ilyen egy Árny érintése." Újabb csend telepedett közénk, majd újra én szólaltam meg.
- Ezek emlékek, igaz? A te emlékeid.
"Nos, ennél kevés egyértelműbb dolog van." a szinte már elmaradhatatlan él a hangjában. Kezdem megszeretni. Ahogy erre gondoltam, végül felé fordultam, hogy egymással szemben legyünk a kövön. Valami hirtelen megváltozott Ramuthra szemében. "Itt fogsz maradni."
Nem kérdés volt, nem is parancs. Csak kijelentés. Szinte egy kis meglepődöttséggel vegyítve. Mintha azon csodálkozna, hogy még mindig itt vagyok. Halványan elmosolyodtam.
- Nos, ennél kevés egyértelműbb dolog van.
Jasper
Mint ahogy annál is, hogy az Árnnyal ez egy igazán különleges kapcsolat kezdete. Nem kellett őt keresned Isyldea erdejében, hogy rátalálj, ő valószínűleg már azelőtt megérezte jelenlétedet, hogy bevetted volna magad a sűrűbe. Mágikus érintése elvitt titeket az erdő egy rég elhagyatott részébe, ami nem volt mindennapi élmény. Miután pedig megbizonyosodtál róla, hogy sem a füled, sem a szemed nem hagytad ott a korábbi helyen, sőt mintha tisztább képet kapnál most a világról, elkezdődik a gondolatcsere a jelen helyzet legegyértelműbb dolgairól és még sok egyéb másról :) +30% kedély
Dragie |
Tuwagael:
Vele könnyebb dolgom volt mint Zungaruval.Amit beléptem az erdőbe és megpillantottam nagy meglepetésben volt részem.Ahejett hogy gyanakodva végig mustrált volna,kedvesen felém nyerített és oda ügetett hozzám.Neki is bemutatkoztam és elmontam miért is vagyok itt.Ő elégedetten bólintott és tetőtől-talpig végigszaglászott.Ez egy kicsit zavarba hozot.Amikor végzett elégedetten nézett rám mintha véghezvitt volna valami elismerésre való tettet.Én kedvesen végig simítottam a nyakan amire kedvesen megbökött.Utána néhány métert arrébb ment és folytatta dolgád(a legelést :))!
Ency
Vele már sokkal simábban ment az összeismerkedés és már első pillantásra szimpatikus voltál neki. Most ő hozott zavarba téged, pont fordítva történt, mint Zungarunál - de ez is egy jó kezdet.:) +20% kedély
Dragie |
Zungaru:
Mert ez volt első találkozásunk ezért lassan közeledtem felé.A tó egyik öblében lubickolt.Aztán abbahagyta ahogy meglátott engem.Érdeklődve prüsszentett egyet.Amikor közelebb értem leültem a parton.Kedvesen bemutatkoztam és elmontam hogy én lettem a lovasa.Kérdön elfordította a fejét.Szeméből bizalmatlanság árat.Lassan föláltam ésbelegázoltam a vízbe.Lassan lépésről lépésre haladtam a vízben.Kinyújtottam a kezem és végigsimítottam nedves pofáját.A nyakát is meg akartam simítani de erre hátra tántorod és bizalmatlanul fürkészet.Enyi is elég volt nekem.Az első lépéseknek ezek megfelelők voltak (szerintem).Kiültem egy kőre száritkozni.Néhány óráig figyeltem még hogy játszik a vízben utána hazaindultam........
Ency
Helyes módon közeledtél Zungaru felé, nem voltál rámenős sem tartózkodó vele szemben és ezt ő mindenképp értékelendőnek tartja.:) Miközben csendben figyelted őt, hozzászokott jelenlétedhez és bár meg se kísérelte a távolodást, a végén már cseppet sem érezte zavarban magát, sőt egyre nyíltabban figyelt téged ő is. +20% kedély
Dragie |
A felkelő nap már a Keleti-hegység lábainál elterülő dombságba ért, ahogy egyenletesen, de tempósan futok fel-le a lankákon. A füvön összegyűlt harmat átnedvesítette a bő, török szabású nadrágot és bordó tunikát, ami rajtam volt. A rézgombokkal kivert díszes bőrövről, amit a tetejére vettem, hogy derekamnál összefogja, a tanto tőröm és pár apróbb holmi lógott le. Fél kezemmel a vállamon Gwaeron hatalmas nyergét tartottam, ami megnehezítette a mozgásomat ráadásul minden mozdulatomra csörögtek rajta a mindenféle csatocskák. Ennek ellenére élveztem a reggeli hűvöset, hiszen az utóbbi időkben nagyon felmelegedett az idő. És nagy nap a mai! Jómagam rendkívül fel voltam pörögve - ezért is választottam inkább a futást. A menhireknél Gwaeron már készen várt. Amikor még a messziben feltűnt a sziluettje, már elmosolyodtam, hogy ő is hogy készül.
A futásban csak közvetlen előtte álltam meg, a nyerget lehajítottam a földre, egy pillanatra térdemre támaszkodva ziháltam, majd felnéztem rá. A hatalmas fej leereszkedett hozzám és megbökött. Szemei izgatottan csillogtak. Üdvözöltem és kedélyesen megpaskoltam az orrát, majd megkértem, egyenesedjen ki, hogy felszerelhessem rá a nyerget. Nagy jókedvel igazgattam meg rajta, és húzogattam a szíjakat. Gwaeron ugyan ilyen tettrekész volt. Pár perc múlva már fent is ültem a hátán, a sárkány kiegyenesedett, majd fölugrott a levegőbe, kitárta szárnyait és tett egy tiszteletkört a mező felett. Most, hogy a levegőben voltunk, átmenetileg kicsit lenyugodtam és gondolatban megbeszéltünk néhány dolgot.
Izgatottságunk oka: munkába kezdünk Valeths'Monban, Barmond kovácsmesternél. Gwaeron fiatal és energikus sárkány, nagyon szeretné megmutatni képességeit, én pedig világ életemben rajongtam a kovácsolásért - a tűzért és az alakuló vasért. Úgy tűnt, mintha egész életemben csak erre az inaskodásra vártam volna, a gyomrom kellemesen remegett. Persze másért is izgatott voltam: mindenképpen meg akartam felelni a mesternek.
Gwaeron száguldva körözött még párat, amíg megfogtunk egy, a hegy miatt feláramló emelést, hogy utána gondtalan siklással álljunk be a Város irányába. Az utolsó kanyarnál Gwaeron eltátotta félelmetes agyarakat rejtű pofáját és fülsüketítő robajjal egy lángcsóvát eregetett. Elégedetten néztem az erős tüzet, bár a megcsapó forró levegőtől úgy éreztem, azonnal leég az arcbőröm. xD Nem baj, jó lesz hozzászokni. Izgatottan dobáltuk egymásnak a gondolatokat a sárkánnyal, miközben a táj fölött siklottunk, beálltunk a főút irányába és elvitorláztunk a város felé igyekfők sora fölött - egyre leljebb és leljebb.
Olyan izgatott voltam, hogy egy percnek tűnt, amíg megláttuk a várost és ahhoz képest is egy másodpercnek, mire leszálltunk az előtte elterülő nagy lelegős réten. Bár korán volt, láttam már itt lényeket és gazdáikat, akik itt edzettek és ráérősen gyakorlatoztak. Nem szálltam le gigászi kék sárkányomról, ahogy bebaktattunk a főkapunk. Kicsit szorongva néztem a szűkösebbnek tűnő utcákat de szerencsére félelmem alaptalan volt - a forgalmat mindössze a látvánnyal bénítottuk meg: sejtettem, hogy Gwaeront méretei miatt bámulják meg,engem pedig Gwaeron miatt... ^^" De a nyeregben ülve valahogy magabiztosabbnak éreztem magam, a kíváncsi tekintetek ellenére is, amik általában zavartá tesznek, így kihúztam magam, hogy legalább olyan peckesnek látszak, mint a figyelemben fürdő Gwaeron. x)
Egy kics kóválygás után a városban, végre egy téren megtaláltuk Barmond műhelyét. A műhely hatalmas volt - egy fagerendás, nyitott oldalú épület, ami előtt és mellett magas, vaskos faragott faoszlopokkal tartott tetővel fedett terasz terült el. Mögötte nagyobb udvar terült el. Üllő csilingelése, tűz dübörgése és fújtató sziszegése hallatszott ki. Már csak a hangulata is lenyűgözött. A levegő kicsit füstös volt, de izzott a vöröslő tűztől és erős energiái voltak. Kissé tétován néztünk össze Gwaeronnal, majd lecsúsztam róla és egy kis gondolkodás után az épület felé indultam.
A menyezet gerendáiról fogók, patkók, félkész kések, szögek függtek le. Több hatalmas üllőt is láttam, szerszámokkal volt teli az innen látható kövezett, tetős terasz. Gwaeron is kíváncsian bedugta a fejét. A terem nyitott oldalán keresztül a teraszra léptem. Vas alapanyagot tüzelő szént láttam halmokban, munkaasztalokat. Két oszlop között egy vastag gerendát, amiben karikák voltak - ide kötötték ki a patkolásra váró lovakat. Paldója kövezett volt. A kalapálás irányába folytattam felderítőutam tovább.
- Üdvözletem! - köszöntem tétován, úgy éreztem a hangzavar minden hangom elnyeli. Végül a szintén kövezett nyitott oldalon találtam rá a kovácsra: a méretes kemence mellett állt, éppen meghúzta a fújtató szárait, megforgatta a vörösen izzó vasat a tűzben, majd kirántotta, a közelben álló üllőre tette, ami nekem a mellgasomig felért volna és a kapapáccsal ütemesen újr aütni kezdte az egymásra csavarodó fémdarabokat. Megigézve néztem, elfelejtvén újra próbálkozni a köszönéssel, így egy ideig észre sem vettem, hogy a kovács engem néz és abba hagyja a munkát. Mikor végre felocsúdtam, Barmondot magát is megnézhettem tüzetesebben:
hatalmas, szikár ember volt, a kovácsolás miatt erős izomzattal, kormos bőrrel. Bőrkötényt viselt, rövid szakálla és izzó szemei erős kifejezést kölcsönöstek arcának. A kovács úgy nézett ki, mint maga a vas és az elemi tűz. Látszott, hogy nem beszédes, de nagyon egyenes, büszke és becsületes ember. Várta, hogy megszólaljak, aztán csak rákérdezett:
- Miért jöttél? - erre magamhoz tértem.
- Munkát vállalnánk. - szóltam, hátraintve, a gerendák alatt bekukucskáló Gwaeron fele. Barmond egy ideig gondolkodón nézett, végigmért minket majd csak ennyit mondott:
- Jól van. Épp szükségem van segítségre. Hívd be a sárkányod az udvarba. - ragyogó arccal fordultam meg és közvetítettem a gondolatot Gwaeronnak. Ő diadalittasan felbömbölt, majd egy ugrással és két szárnycsapással az udvarban termett (minden szerszám összekoccant a környéken xD). Szerencsére elég nagy volt a hely, és elfért. Barmond mintha egy pillanatra elmosolyodott volna a lelkesedésen, majd eligazított minket a munkában.
Mindent világosan magyarázott el, de csak egyszer. Igényelte, hogy figyeljünk rá és legjobb képességeink szerint kövessük az utasításait, de jól tanított. Nekem először egy egyszerű nyílhegyet kellett megkovácsolnom, míg Gwaeron a tűz megfelelő fokra hevítését gyakorolta - hogy fogja vissza, vagy erősítve a lángját. Cipekedésben is segítettünk, megtanultuk a különböző fogók célját. Már most úgy éreztem, rengeteg mindent tanulhatunk és mind a ketten nagy lelkesedéssel vetettük bele magunkat. :D
Tenar
Gwaeron találkozásotok előtt már hihetetlen izgatott volt attól hogy újra láthat és kíváncsi is volt, hiszen még nem volt kialakult fogalma arról, mi is az a munka. Az ügyesedés érdekében eddig viszont mindig lelkiismeretesen és kitartóan dolgozott, bizonyítási vágy az van bőven, így bízhatsz benne, hogy a kezdeti lelkesedés később se csappan.:) Gwaeron a Városon végigvonulva élvezte a neki kijáró figyelmet, mielőtt megérkeztetek volna a kovácsműhelybe - bent nagyban folyt már a munka.
Barmond első benyomásra jóravaló embernek ismeritek el, aki a későbbiekben is türelemmel és szakértelemmel magyarázza, mutatja meg nektek az alap tudnivalókat és gyakorlatokat, s ti figyelmesen követitek. A nap végén pedig rendesen lefáradva, de jó adag tapasztalattal és kedvvel veszitek utatokat a Keleti-hegység felé, hogy másnapra kipihenjétek magatokat :) +30% kedély Gwaeronnak
Dragie |
Meleg, száraz levegő áramlott ki a barlangból ahová beléptem. A padló kissé perzselte talpam, ahogy hozzáértem. Tekintetemmel próbáltam megkeresni sárkányomat Kerlochot, de eddig csak pár lávával teli üreget láttam, amik csak arra várnak, hogy kitörhessenek és mindent beborítsanak ezzel a forró, inkább paradicsom lére emlékeztetett folyadékkal. Sietve mentem végig a rövid folyósón, kétkedve néztem körül hátha észreveszem a két hatalmas szárnnyal rendelkező lényemet, de mintha a föld, vagy inkább a láva nyelte volna el. Fáradtan huppantam le egy nagyobb farönkre, ami kissé vöröses színével megtévesztően hasonlított egy sárkány hosszú pikkelyes farkára, csak az volt a különbség, hogy ez hidegebb volt és nem mozdult. Szuszogva néztem körül, megtörölve homlokom, mikor valaki vállamhoz ért. Ijedten felpattantam, de megbotolva elestem, majd a poros, meleg földre estem. Felszisszenve pillantottam fel, de torkomon akadt a szó.
Előttem egy gyönyörű lávasárkány magasodott. Szárnyai hatalmasak voltak, bőre a világos pirostól a legsötétebb barnáig, minden szín megtalálható volt rajta. Szemei élesen villantak felém, nagy karmai a földbe vájva várták mikor vetheti rám magát, széles szája mögül halk morgó hang szűrődött ki, mire összerezzentem. Lassan tápászkodtam föl, figyelve minden mozdulatomra, majd aprót hátraléptem.
Észre sem vettem ezt a káprázatos állatot, pedig eléggé jól körülnéztem mikor bejöttem.
Kerloch újabb morgással adta tudtomra, türelmetlen. Várt valamire, talán arra, hogy elmenjek, vagy arra, hogy szóljak valamit… bármire is várt, már nem sokáig.
Kissé meghajolva pillantottam fel rá, majd szólásra nyitottam szám, de hang nem jött ki rajta. Ámulva néztem végig újra ezen a gyönyörű lényen, már szavak sem voltak rá.
Kínosan elmosolyodtam, remélve ezzel megérti jó szándékom és békésen elbeszélgetünk. Morogva suhintott szárnyával, lábaim megremegtem, ahogy a meleg levegő az arcomba csapódott. Próbáltam fegyelmezni magamat, de ezek a metsző szemek, amik a bensőmig hatolnak, és minden titkomat kikutatják, eléggé rátesznek a dologra.
Lassan hátrahúzódtam, amint kissé magamhoz tértem, majd egyre gyorsabban húzódtam hátrébb egészen a falig. Megpillantva a kijáratot, széles vigyorral hajoltam meg előtte, majd kifutva egy halk „Szia”-t vetettem oda a kissé döbbent sárkánynak. A továbbiakban pedig azt reméltem lesz még ennél jobb találkozásunk is, ki akartam ismerni ezt a gyönyörű, sebezhetetlen kissé önfejű állatot.
Claud
Kerloch szó mi szó, meglephetett, mikor farkának egy mozdulatával feldöntött és melegséget árasztó pikkelyeivel megérintett. Nehezen találsz szavakat a hatalmas sárkány előtt állva, s a lény talán magában jót is szórakozik egyszerre ijedt és ámuló arcodon, de nem adja jelét, hogy bántani akarna vagy megfélemlíteni. Inkább arra, hogy te lépjél valamit. Végül a könnyebbik, a távozás útját választod, Kerloch viszont láthatóan nem erre számított.
Legközelebb a bátrabb fellépést biztosan jobban fogja díjazni, és nem szabad hagyni, hogy gondolatban már most lemondjon rólad ;) +15 kedély
Dragie |
Meglátogattam Kirtant. Ahogy megláttam, ahogy felém fut, egyből elöntött a melegség, hiszen az elmúlt egy hónapban nagyon hiányzott nekem. Ahogy elértük egymást a nyakába ugrottam, ő pedig boldogan nyerített. Ezután újra felülhettem rá, már kevésbé féltem, de ugyanolyan izgatott voltam mint az első alkalommal. =) Az együtt "száguldás" úgy érzem egyre közelebb hozott minket egymáshoz, azt hiszem már remekül megértjük egymást Kirtannal. =) Legalábbis a reakcióiból ezt a következtetést vontam le.. Ha így van, akkor nagyon remélem hogy így is marad, mert nekem ő a társam és a legjobb barátom is egyben, és semmi pénzért nem válnék meg tőle. Az egész napot átbeszéltük, s éjjel nem igazán akartam elindulni, azt hiszem szívesebben laknék Kirtannal x). Végülis egyszerre vidáman és szomorúan váltunk el egymástól, de ahogy arra gondoltam, hogy hamarosan újra együtt töltünk egy csomó időt, elszállt minden rossz gondolat a fejemből.=)
Arya
Kirtan a megszokott kitörő örömmel fogadott, de ezúttal volt egy kis ünnepélyes, visszafogott gyengédség is a mozdulataiban - biztos érezte a tőled áradó szeretetet :) Hol vidáman, hol együttérzően válaszolgatott neked gondolatban és örült, hogy ennyi mindent meg tudtatok osztani egymással. Szomorú volt a búcsú, de Kirtan tudta, hogy nem ez az utolsó :) +20% kedély
Dragie |
(Ezt nézzétek, elkaptam ღTenartólღ a koránkelést... zZzZ ^^" )
A reggel még hűvös volt, a fű harmatos, az ég derengő, de a felbukkaó napkorong már magában hordozta a kánikula lehetőségét. A város is még csak most ébredezett - csak azok a megátalkodott (és milyen okos...) emberek járták az utcákat, akik még a hajnali árnyas, kellemes hőmérsékletű órákban akarták elvégezni a dolgaikat, hogy aztán a hőségben visszahúzódhassanak. A házak tetejét már aranyfénnyel világította meg a felkelő nap. Csendesen lépdeltünk Llorkynnal egymás mellett. A driád mintha még hiányolta is volna a legutóbbi tömeget, nagyokat pislogott azon a téren, ahol legutóbb a gyerekekkel játszott. Én megemben elmosolyodtam az emlékre és megpróbáltam Llorkynnak is megmutatni pár emlékképet. Azt hiszem sikerült, mert az aranydriád vidáman csettegni kezdett, ugrott egyet, majd a tér közepén álló kissé robosztus, de a maga nemében szép szökőkúthoz ügetett. Újjas-patás lábai úgy jártak a kövön, mintha csak gördülne. Én is utána mentem, letelepedtem a kút szélére, míg Llorkyn élvezettel a hűvös vízbe nyomta az orrát, ivott. Én fél kézzel automatikusan simogattam tollait. Messziról jöttünk, korán indultunk. Most van még egy kis időnk pihenni, mielőtt megnyitnak a piacok.
Kényszerítettem magam, hogy felriadjak a bamba merengésből, és Llorkynre nézzek. Már nem igazán ivott, innkább csak fröcskölt az orrával, bugyborékolt. Mindig jó kedvem támad, ha ránézek. :D Tenyeremet a vízbe mártottam - tényleg kellemesen hideg volt - és a nyakára csurgattam egy kicsit belőle. Llorkyn azt a jellegzetes kacagásszerű hangot adta ki, majd egy szinte követhetetlenül fürge mozdulattal már a szükőkútba is csobbant.
- Ne, ne neee mit csinálsz?... - nevettem, ahogy a lüke driád vidáman tapicskolt a vízben, pancsolt. Miután kirimánkodtam onnan értetlenül pislogott. Nem csodálom, következetlen vagyok. xD Nevetve szidom össze, hogy másszon ki, majd szeretetteljesen simogatom, miközben korholom, hogy ne csinálja többet. Szegénykét teljesen öszezavarom. xD Zavarában a csöpögő driád nem is tudta, mit csináljon - hát megrázta magát, négy méteres körzetben vízpárát zúdítva mindenre - és mindenkire, vagyis rám. Jól van, megkaptam a magamét. xD Csak nevetni tudtam, Llorkynt pedig felvillanyozta, hogy nevetni lát...
A nap már magasabban járt, végignézhettük, ahogy az utcák gyorsan népesednek, kikerülnek a standok, a sátrak, az árusok. Hát be is vettük magunkat egy piacra. Llorkyn nyergére vetettem a két oldalt lelógó zsákokat és kezdődött a vásárlás kétpólusú tevékenység - egyrészt szerettem a precíz munkát, de egy idő után idegesített a mérlegelés, meg hogy vajon mit felejtek el. A piac minden esetre érdekes, színes és mozgalmas. Sokáig nyújtottam a nézelődést, hátha megpillantom a másik Lovast, Tenart. ^^
Szinte a fél piackínálatot cipeltük magunkkal, ahogy a Templom felé baktattunk. Igazam lett. A levegő már korán felizzott - ez, a csomagokkal és az emelkedővel együtt izzasztó hatás lett, mire elértük a hatalmas, tornyos épületet.Üröltem, hogy bent is nagyobb volt az élet, de arra nem számítottam, hogy rögtön az előtérben négyen fognak várni.
A hatalmas csarnokból csillagszerűen kivezető alagútszerű folyosók egyikében ott ült a hatalmas Ragnarök, a körülötte cikázó három lebegő fényes gömböt pedig beazonosítottam Miravellenek, Oberonnal és Peredurnak. Megtorpantam az ajtóban, száraz, kellemetlen gombóc ugrott a torkomba. Llorkyn is megérezhette, mert pikkelyes oldalával megtámasztott, míg kérdőn füttyögött. Nagy, cikázó szemei végre megtalálta a pontot, amit én is néztem - ezután még intenzívebb csettegéssel folytatta, majd a driádok felé ügetett (hogy támasztékom kisétált alólam majdnem elestem...) Messziről néztem, ahogy a fénygömbök körbcikázzák, Ragnarök is megnézi, lehajtja a fejét, és nagyon barátságosnak nézett ki az egész. Zavartan hátratúrtam a hajam és én is elindultam feléjük.
- Késtél! - pikkanás, villanás, felcsattanó hang, Oberon váltott szellemi formájából fizikaiba a közvetlen közelemben. Azonnal kinyíjtottam a kezem és elkaptam, de meglepett a bizalom, hogy számított erre. Azért zsörtülődve pottyan a tenyeremben.
- Öhm... igen, tudom. - nyögtem. Oberon mintha legyintett volna kis, úszóhártyás mancsaival, majd felszökellt a vállamra és büszkén trónolt ott. - Héj, járj simábban, úgy zötyögsz mint egy félkerekű szekér. - kénytelen voltam elmosolyodni a megjegyzésre. Csípős mondatai ellenére úgy éreztem, kis kék csupaszfarkú-egér barátunk jó kedvében van.
A halványfehéren derengő szellemjelenségből Peredur vált ki, puha szárnycsapkodásokkal körberepült. - Örülünk, hogy újra láthatunk, Lovas! - köszönt furgén, kis izgatottsággal a hangjában, a rá jellemző igyekvőséggel és kedvességgel. Most Ragnarök elé értem, aki a kedvemért is leeresztette a fejét, oldalra döntötte, hogy rám szegezhesse mély, óarany szemét.
"Üdvözöllek, Gellert." csendült fel a felyemben a mély, átható hang. Hatása úgy száguldott végig rajtam, mint egy erőhullám.
- Örülök, hogy itt lehetek. Sajnálom, hogy sokáig maradtam el. Távol voltam. - oldódott bennem a feszültség, bár teljes felszabadultságomat nem könnyítette meg a Ragnarög felett ragadozóként köröző zöld szellemgömb... Peredur Llorkynt is üdvözölte, a két barátságos, de egyben elsőre kicsit félénk lény jól megtalálta a közös hangot. Peredur végül Llorkyn hátán szállt le.Erről eszembe jutott az ennivaló, amit vásároltunk.
Javasoltam, hogy keressünk egy helyet, ahol élvezhetjük a piacon bevásárolt portékát, végül Ragnarök elvezetett ahhoz a belső kerthez, ahol először voltunk. Időközben Miravelle is alakot öltött, a csapat élén sétált a kövezeten szótlanul. Oberon folyamatosan mindent és mindenkit kommentált, nem volt olyan dolog, amihez ne lettek volna gondolatai, vagy megjegyzései. Amik, megfigyeltem, szinte sohasem voltak kifejezetten sértőek, inkább csak kis éllel vagy ironizálva mondott mindent. Llorkyn boldogan ügetett. Ragnarök egy ragadozó nagymacska mozgásával, nyugodtan és derűsen sétált. Bár számomra hatalmas volt, más sárkányokhoz képest inkább közepes termetű, nyúlánk és kevésbé testes - jól elfért minden folyosón. Ostorszerű farkával kavargatta a levegőt.
Hamarosan elértük a kertet, ami így sokkal másabbul festett ki. Az emlékezes korcsolyázás helyszínénk festői tavacska állt, a fákat dér és zúzmara helyett fzöldellő levelet, sárga és fehér virágok borították. Leszedtem Llorkynról a málhás nyerget, megnyitottam a "benzinkutat" :P Ragnarök hamar letelepedett, Oberon továbbra is jól érezte magát a vállamon. Én is leültem a fűbe. Az evés mellett hamarosan tényleg oldódott a hangulat, elkezdtem mesélni merre jártam, milyen tájakat láttam, mi minden történt velem. Peredur ámulattal figyelt, Oberon kommentált, Miravelle hallgatott, Llorkyn csettegett, berregett, füttyögött, Ragnarök elégedetten hallgatott mindent. Ők is elmondtak dolgokat, pár mondat erejéig Miravelle is megszólalt, hogy kijavítsa Oberont... xD Aztán ő is megfeletkezett a sértődésről. Ragnarök mondatai gongütésként zengtek a fejünkben. Végül szerintem nagyon is jól sikerült. :) Örülök, hogy visszatérhettem ezek közé a csodás lények közé.
Gellert
Első utad Llorkynhoz vezetett, aki szokott jókedvében rótta veled ma is az utcákat, bár hiányzott neki a nyüzsgő utca figyelme. Miután felfrissítette magát a kút vizében, ahogy akaratod ellenére vagy sem, de veled is megtette, utatokat veszitek a Templom felé - nem árt most sietni, mert többi bajtársad is ott vár. Kapsz pár felelősségre vonást késedelmedért, de az öröme érkezésed felett mindenkinek osztatlan :) Ragnarök útmutatásával elnavigáltok a már ismert belső kert felé, ahol kényelmesen leheveredhettek és mesélhettek egymásnak, kivel mi történt. Mindenki nagyszerűen érezte magát ma, amit megérezhettél a levegőben, hiszen telepatikus kapcsolatotok is egyre erősödik :) +30% kedély mindenkinek
Dragie |
A föld morogva fújtatta ki magából a perzselő meleg párafelhőket, a végtelen lávsíkság meg-megremegett, ahogy a Hoanoból lustán kibugygó lángoló vörös láza megvilágította. A mély barázdákkal szabdalt vidék olybár tűnt, mintha állandóan hullámozna, és kavarogna, csak úgy, mint a szüre kormos felhőtakaró az égen. Messze villámok is felcikáztak. Lassan elmaradozott mellettem a növényzet, a gyér fűből is már csak eltévelyedett csomók maradtak, a tüskebozótokat márcsak magányos bokrok és ördögszekerek hirdették. Mégis lenyűgözött a táj, a maga nemében gyönyörű volt és a természet fékezhetetlen erejét hirdette. Megértettem, miért szereti Nessar.
Mindig csodálatosnak tartottam a látványt, ahogy a hófehér unikornis megjelenik ezen a komor barnásfekete tájon. Nessar nyerítve kapta föl a fejét, amikor észrevett, büszkén felszegve méretes szarvát, majd nagy klappogó léptekkel hozzám ügetett. Nagy zöld szemei melegen csillogtak. Megsimogattam az örrát, majd a nyakát és dús, bíborszín sörényét is.
Halkan elmeséltem neki gondolataimat a tájjal kapcsolatban, miközben komótasan végigsimogattam fényes fehér szőrét mindenütt. Elmémben képeket villantottam fel, arról, mit láttam, hol jártam, és úgy éreztem, az unikornis fogja is őket, sőt, néha még válaszként pár gyenge képet és is érzékelhettem. Ennek nagyon megörültem. A magammal kozott apró jádekő fésűcskével (ami ponotsan olyan színű volt, mint Nessar szemei ^^) frizuraigazítást is végeztem a gyönyörű kancán, véletlenszerűen apró fonatokat kreáltam a hullámos szőrzetbe, végezetül pedig egy nagy, fehér liliomot is tűztem a bal füle mellé.
- Csodálatos vagy. - közöltem mosolyogva, mikor befejeztem a munkálatokat. Nessar láthatóan ragyogott és már türelmetlenül toporgott. :) Ezután (mostmár kövek segítsége nélkül, egy kis akrobatikus lendítgetéssel xD) felszálltam a hátára, és óvatosan, nehogy én borzoljam össze a sörényét, megkapaszkodtam és lassan ügetve elindultunk a kősivatag szélénél elterülő Isyldea erdeje felé.
Furcsák voltak a fekete sziklákból kinövő fák - az erdő talaját egy darabig még hamu borította, majd lassan felütötte a fejét a gyér növényzet is. Elkísértem Nessart egy csendes tisztásig. Az erdő halkan, szinte barátságosan neszezett. Egészen más arcát mutatta, mint keletebbre. Lecsusszantam Nessarról, a nyakát simogattam. Az unikornis türelmetlenül csillogó szemekkel pislogott. Még egyszer megigazgattam a sötényét. ^^ Épp nyitottam a szám, hogy mondjak valamit, amikor neszezést hallottunk a sűrűből. Megfordultam, valami védelmező ösztönnel takarni próbáltam az amúgy nem kis méretű hátasom, de Nessar nem tűnt nyugtalannak. Én is megnyugodtam, amikor felismertem a sűrűből kilépő éjfekete egyszarvút, Olliast. Mindkettőjük szeme izgatottan csillogott, Nessar szogatlanul is izgágán rázogatta sörényét, bólogatott a fejével. Jól összerázta az eddig szépen álló hajkölteményt. xD Ollias rendkívül peckesen állt, de amikor meg akart mozdulni, nekifarolt egy fának. ^^' Magamban csendesen elmosolyodtam (értsd. gonosz kerítőnő füligérő vigyora xD) és lassan kisasszésztam a háttérből.
Egy ideig még csendben figyeltem a két lény ismerkedését, majd elsurrantam Isyldea távolabbi tájai felé. ;)
Tenar
Nessar alapjában véve is gyönyörű kanca, ám a kifésült, fénylő sörénnyel és a hosszú fonatokkal még szebben és ellenállhatatlanul festett, szépsége valósággal elvarázsolta Olliast (áhhá!, most már tudom, hová és miért szökdös el egyfolytában én kis csődöröm  ). Ollias természetesen adta "sutácska" formáját, de ez nem szegte kedvét és büszkén léptetett oda a szépséges hölgyemény mellé, hogy egy újabb kellemes, érzelmekkel fűtött délutánt tölthessenek együtt.
Ollias most már szinte elszakíthatatlan a kancától, egyfolytában róla ábrándozik és elmondása szerint nagyon jól érzik magukat egymás társaságában, így szerintem nyugodtan odaítélhetünk a szépségnek +20% kedélyt :D
Kiara |
Uhh, te jó ég!! Az év végi hajtásban azt is elfelejtettem hogy hívnak és most nagy lelkiismeretfurdalással, szorongva lépek Fantasy World világába. 
Kicsit félénken pislogok körbe a hatalmas fák között. Megpróbálok minél kevesebb zajt csapni a varázslatos erdőben. A talajból számomra ismeretlen, különösnél, különösebb növények nőnek, a fák pedig olyanok mint egy hatalmas katedrális tartópillérei. Törzseik nyílegyenesen törnek fel az égbe, ágaik pedig boltívesen összezáródnak. A fény ezért csak halvány és derengő, valamiért olyan, mintha lilás vagy kékes lenne. Minden félelmem ellenére elbűvölőnek találom és szinte tátott szájjal bámulok szerte szét. :D Valami mozgást látok, erre kicsit megijedek, de aztán látom, hogy csak egy kisebb felhőnyi ragyogó apró pontocska köröz a levegőben, hasonlóak, mint a szentjános bogár, csak nagyobbak. Körém gyűlnek, előttem lebegnek a levegőben. A fényességben nem látom, hogy mik azok, de mintha halk kacagást hallanék. Erre én is elnevetem magam. A fényes pontos arrébb rebbennek és távolabb ficánkolnak a levegőben. Egy ideig még nézem őket, majd kíváncsiságba forduló meglepettséggel tovább haladok az erdőben, bátrabban mászkálva a fák és gyökerek között. Szemlélgetem, óvatosan megérintem a furcsa bordó, lila, indigókék növényeket, virágokat, zörgő, csilingelő terméseket. Haladok beljebb az erdőbe, mikor hirtelen újra neszezést hallok. Ezúttal valami nagyobb élőlény közeledik felém a sűrűben. A félhomályban meresztgetem a szemem, hogy meglássam mi, vagy ki lehet az. Halvány, derengő aranyos fényt veszek észre, valami selymes szőrzeten villog a fény, majd a tisztás szélén kibontakozik egy hatalmas lóalak és megáll a szélén. A csodás látványtól a lélegzetem is eláll. A robosztus patás szőre minden mozdulatánál a kékfekete, szőrein végén pedig arany színekben villan meg. Hatalmas, intelligens szemei csodás mentolzölden csillognak, homlokából félelmetes, de egyben lenyűgöző, csavart szarv tör elő. Gyönyörű fehéresarany szőrzete puhán csillog. Az unikornis oldalra fordítja a fejét, úgy néz rám várakozón.
- Zurah? - kérdezem suttogva, mert úgy érzem, a helyzet mindenképpen ezt követeli meg. Éppen azon gondolkozom, hogy nagyon lassan meg kéne mozdulnom és közelebb mennem, amikor újra mozgást hallok, kisebb paták kopogását, ahogy lassan köröznek valahol a sötét növényzetben. Fürgén két másik állat is kibukkan a tisztáson, kicsit messzebb Zurahtól. Újra csak lenyűgöz a látvány: egy kecses, magas, nyúlánk, örökkön derengő, kékes fényben játszó egyszarvú és egy másik szénfekete állat, villámként villanó szemekkel jelenik meg szorosan egymás mellett. Felismerem bennük Feont és Nädinelt. Az újonnan érkezettek összenéznek a korábban megjelent Zurahval, halk nyerítéseket és prüszköléseket hallok, érzem, hogy valami módon kommunikálnak egymással és ez nagyon jól esik. Majd a halványkék, derengő állat ismét felém fordítja fejét és hosszan néz engem mélyreható, opálos, leggyönyörűbb halványlila szemével. Eközben én is jobban szemügyre veszem őket - Nädinel olyan, mint egy kézzel fogható látomás, finom sörénye, farka olyan mint egy lebbenő, kékes fátyol - egyik pillanatban mintha lángként égne, csillagokat szórna, majd ismét piha, fényes szőrnek tűnik. Derengő fénye olyan mint egy pislákoló csillagé, ami ha akarna, fel is ragyoghatna. Olyan, mint a szeretet és jóakarat földi megjelenése. Barátságosan is nézett rám miközben áthatóan tanulmányoz kedves szemeivel.Feon mellette egészen másnak tűnik. Néha dühösen rázza meg a nyakát, miközben villámokat szóró szemével röntgenez át és néha dobbant is. De lenyűgöző az a perzselő erő, ami belőle árad. Büszke tartása, simán csillogó szénfekete szőre és sörényének tiszta aranya királyi megjelenést ad neki. Különbözőségül ellenére a két testvér látszólag mégis összetart és egymásból merítenek bátorságot. Visszapillantok Zurahra, aki ugyan olyan nyugodtan áll ott és békésen szemlél mindnyájunkat. Úgy döntök, lassú mozdulatokkal leereszkedem a földre. Egy nagy, sima göcsörtös gyökérre ülök és nyugodtan lélegezve fogadom nézésüket, hogy megszokják a jelenlétemet. Már most érezem mindegyikőjük egyéniségét, fenntartásukat, vagy kíváncsiságukat, de mindegyikük szemében látom az érdeklődést és ezt jó jelnek tartom :) Sok idő eltelhetett, néztük egymást a csodás egyszarvúkkal, hallgattam az erdő és az állatok neszezését. Igazából nagyon megnyugtató volt. Azon kapom magam, hogy le is hunytam a szemem, hogy csak a hangokra figyeljek. Ekkor megyhallok egy halk klappogást, ami közeledő patákat jelez. Megmozdulni sem merek az izgalomtól, csak nagyon kicsit résnyire nyitom a szemem, és egy holdfénnyel világító alakot látok közeledni. Nädinel lassan közelebb lépdel, majd hallom a nagy szuszogásokat, ahogy körbeszimatol, körbejár, majd megérzem az orrát a hajamban, ahogy ott is jó nagyot beleszimatol, amitől kuncognom kell. Nädinel is barátságosan prüszköl, ami mintha jel lett volna, több léptet is hallok és ahogy lassan kinyitom a szemem, látom, ahogy Zurah is közelebb lép, sőt, még Feon is néhány lépést. Nagyon nagyon megörültem. :D Fantasztikus ilyen közel érzékelni őket. Nädinel tovább folytatja szaglászásom xD Orrával az arcomat is megböki, majd Zurah is a hajamat kezdi kócolni. A szénfekete, villámló egyed még egy kicsit távolabbról, de nagyobb bizalommal méreget, egy idő után aztán megfordul és visszalépdelt a fák közé. Nädinel még egyszer rám néz, majd követi. Ismét csak Zurahval maradok kettesben. Ugyan ott áll, úgy fél méterre tőlem, kifürkészhetetlen szemekkel méreget, de a kisugárzása barátságos. Lehajtja a fejét. Lassan kinyújtom a kezem és megsimítom a homlokát. Bársonyos és puha. Hosszan néz rám, majd ő is megmozdul és visszatér az erdőbe. Még sokáig üldögéltem ott, kicsattanó jókedvvel, újra és újra felidézve az elmúlt perceket. :) Lilith
Bizony hosszú idő telt el, mióta lábad utoljára tapodta e földet, ám reménnyel telten és bizakodóan vágsz neki az erdőnek, hogy felleld rég nem látott lényeidet. Utóbbiak kisvártatva felfedik jelenlétüket, s a három csodás paripa bíráló tekintettel mered irányodba. Megérted őket, és tudod, jogos a "számonkérő tekintet", de most azért jöttél el, hogy mindent rendbe hozz, amit csak lehet.
Úgy tűnik Zurah, Feon és Nädiel lelkiismeretedet - és talán még kiállásodat is - kívánják próbára tenni, aminek láthatóan sikerül eleget tenned: a misztikus patások patások egyike, Zurah közelebb merészkedik hozzád és engedi, hogy megérintsd őt. A másik kettő azonban némi habozás után inkább még egy kis időt kérve visszavonul az erdő mélyére, példájukat a nyitottabb paripa is csakhamar követi és eltűnik szemed elől. Egy új történet kezdete - gondolod magadban, majd még egy jó darabig ott időzöl egyhelyben.
Zurah-val, Feonnal és Nädiellel való kapcsolatodat szorgalmasan kell ápolgatnod, hogy teljesen bizalommal legyenek irántad. A mai látogatás +10% kedélyt eredményezett mindhárom lénynél.
Kiara |
A nap sugarai kellemesen simogattak, ahogy a magas fűben trappoltam a Miherna fennsíkon. A nap delelőn állt, de árnyékot amúgy sem volt mi vessen a sík terepen. Magamban szólongattam, szememmel kutattam rég látott kedves pegazusom, Drionuhot. szerencsére hamarosan meg is pillanthattam a gyönyörű, felém vágtázó állatot. Lenyűgöző látvány volt, fényes, világos arany szőrével, és mögötte röpködő hosszú tollaival. Vidám nyerítést hallatott, miközben szokásához híven körbenyargalt párszor, majd mellém lépkedett és hozzám dörzsölte puha, bársonyos orrát.
- Szia! - üdvözöltem mosolyogva.
Elkélt egy kis engesztelés azért, amiért régen nem volt időnk együtt lazítani egy kicsit, de a felfedezések, kalandozások és az edzések mindenkitől elvonják kicsit az időmet. Fájdalomdíjként egy jó nagy vászonzacskóra valóval hoztam azokból a dolgokból, amik elnyerhetik egy patás tetszesét - főtt kukoricacső, alma, dinnyehéj és sárgarépa. ^^ Szerencsére a trükk bejött, Drionuh pedig elégedetten benasizta járandóságát. xD
Ezután ujjaimmal átfésülgettem sörényét és tollait, miközben beszéltem hozzá, meséltem neki. Drionuh érdeklődő szemekkel figyelt, a hajamat szaglászta, farkával csapkodott. Amikor kész lettem, csak nekidőltem az oldalának és "beszélgettünk" tovább, míg ő kiterjesztette nagy tollas szárnyait napellenzőnek. x) Ezután a kis lazítgatás után fölpattantam a hátára. Mosolyogva vettem át az ismerős érzést, amit Drionuh lépkedés okoz - kényelmes zötyögő puha fotel hatását. xD Ráérősen baktattunk keresztül a Mihernán, néhol egy kis nyargalással megtűzdelve, hogy a menetszél lehűtson minket. Volt, hogy olyan részén jártunk a fenssíknak, ahogy a fű Drionuh szeméig elért. Míg errefelé csavarogtunk, jó marokkal szedtem a magas fűből és fehér gyöngyszerű virágaiból és a pegazus nyakára is koszorút fűztem. Mi tagadás, rajta autentikusabban hatott, mint Gwaeronon. xD
Aztán a zöld burjánzás és a szavanna hangulat lassan tünedezett, ahogy közeledtünk Hoano vulkánja felé. Ahogy a dús füvet lassan durva, rövid gazcsomók és fekete sziklák váltották fel - és nem utolsó sorban a látóhatáron megjelent a hatalmas, füstölgő fulkanikus hegy, lecsusszantam a pegazusról megsimogattam a nyakát és útjára küldtem. Hoano veszélyes vidéknek nézett ki, de legfőképpen melegnek és nehezen járhatónak, így nem akartam ezzel terhelni a pegazust. Még egyszer magamhoz húztan a nóziját, megpaskolgattam majd elengedtem. Drionuh vidáman nyerített, aprót ágaskodott, majd megfordult és mint a kilőtt golyó száguldozott a végtelen szabadság felé.
Tenar
Drionuh-t láttad már talán a legrégebben, és bár sok elfoglaltságod volt, de már nagyon vártad a vele való találkozást, ő úgyszintén. A pegazus hamar megengesztelődni látszik a sok ajándék finomság elfogyasztása után és a gondoskodás is nagyon jólesik neki. Neki is akad pár mesélnivalója, mit látott, vagy mi történt vele távolléted alatt, amit már képes pár emlékképpel, hangokkal és érzésekkel átadni neked.
A búcsú talán vele se könnyű, hiszen nagyszerűen éreztétek magatokat mindketten, kapcsolatod egyre inkább erősödik vele is :) +20% kedély
Dragie |
A Gwaeronnal töltött utazás nagyon kellemes volt - közösen élveztük a feléledt természetet és a ragyogó napsütést, keresztül a Miherna fennsíkon, egészen, míg el nem értük a Fővárosba befutó nyílegyenes országutak egyikét. Gwaeron kecsesen irányba fordult, majd egy idő után kilebegtetett és leszállt az út mellett. A jó idővel, mint minden, az út is forgalmasabb lett és nyüszgött, pezsgett, akárcsak a természet. a távoli horizonton, ha megerőltettem a szemem, már megláthattam Valethas'Mon hegynek támaszkodó, tornyos alakját.
"Köszönöm a segítséget." öleltem át Gwaeron nyakát, majd megpaskoltam. A sárkány még egyszer vidáman rám villantotta a szemét, majd egy NAGYON hatásos üvöltést és ágaskodást mutatott be (bizonyára imponált neki az úton utazó sokaság KITÜNTETŐ figyelme xD) majd egyetlen ugrással a levegőbe vetette magát és egy csavart orsómanőverrel kilőtt a felhők felé. Féktelen jókedvem támadt erre a tipikus Gwaeron-húzásra és nevetve néztem utána, majd én is felsorjáztam az útra és somolyogva vettem tudomásul a mostmár rám is sugárzó kitüntető figyelmet. x)
Nagyon örültem, hogy repülhettünk egy kicsit. A télvégi "punnyadás" után újra edzés-sorozatot forgatok a fejemben, és már előre élvezem, ha arra gondolok, hogy Gwaeronnal folytatjuk a vadászattal kapcsolatos tanulmányokat. x)
A kiadós gyaloglás után az országúton a város kapujáig, majd fel a bájos, szűk kis utcákon a Templomig szinte nem is volt fárasztó, látva ezt a meleggel jövő pezsgést, virulást. Az utcai árusok és mutatványosok újult erővel indultak rohamra és a virágárusoktól csak úgy ömlöttek ki szebbnél szebb, szivárványsínű csokrok. A templom falaira és párkányaira kikerültek a szokásos, nyári borostyán és babérfüzérek, itt-ott virágcsokrokkal. Fantasztikus illat lengte be az egész gigászi, fehér márványépületet.
A griffek terme is egészen más arculatát mutatta most - ezúttal a földszinte található hatalmas domborműves sárgaréz kapun léptem be, ahol legelőször találkoztam Aeglossal. Kellemes érzés fut végig rajtam az emlékekre, de ezúttal a hatalmas aranygriffet, Volnaut hívom. Gondolataimban kiterjesztem a hívást, és remélem, hogy a griff képes érzékelni a jelenlétemet.Ujjammal közben akaratlanul is az övemben lapuló rövidke athame markolatára kötözött nagy aranyszín tollat babráltam.
Határtalan örömmel töltött el, amikor megláttam a fakkok sokaságánál feltűnni Volnaut, ahogy kikukucskál, majd minden bizonnyal észrevesz engem és szélsebesen felém röppen. Huzatos tollas kavalkádként fékezett és szállt le előttem és sasszerű rikoltással üdvözölt. Pár lépéssel közeledett felém, én pedig ijesztő mozdulatokat mellőzve megsimogattam a csőrét és selymes tollas nyakát, így üdvözölve. A szemébe nézve próbáltam keresni a mentális kapcsolatot és kaptam is pár finom, kellemes visszajelzést. :)
Simogattam még egy kicsit, Volnau pedig finoman ruhámat csipketgette, köpenyem redői közé dugta a csőrét, felfedezte magának a tőrt és a tollat, aminek úgy tűnt örül, hogy viszontlátja. :) Majd egy kicsit erőteljesebben megcsipkedte a tenyeremet is.
- Nyugalom, nem felejtettem el, hogy éhes vagy. Úgy gondoltam, ketten elmegyünk ennivalót venni, neked és a többieknek is, akikről meséltem. - mondtam, és a griff szemének szillogásából úgy éreztem, meg is érti. Elindultam kifelé a teremből, Volnau pedig a kövezeten kopogó karmaival komótosan követett. (ehh... alitteráció özön xD) Örült, hogy kicsit kimozdulunk a Templomból, és én is nagyon boldog voltam, hogy láthattam ez mennyire felvillanyozza.
A délelőtt tetemes részét a továbbiakban azzal töltöttük, hogy a város utcáit jártuk, piacról piacra haladva, hogy mindenkinek beszerezhessük a megfelelő élelmet. A griffet egy percre sem zavarta meg a tömeg és a kavalkád, nagyon is magabiztosan és érdeklődve mozgott. A rengeteg holmi cipelésében is besegített - ugyanis a végére jócskán meg voltunk rakodva húsokkal, levelekkel, gyökerekkel és takarmánnyal. xD
A Templomba visszatérve megetettem hűséges segédemet, majd miután vidáman néztem, ahogy boldogan befalja az adagját, elbúcsúzkodtunk. Volnau vidáman pilogott rám nagy, borostyánkő szemeivel, majd megbökött a csőrével, hogy induljak nyugodtan. Gondolom nem szeret búcsúzkodni. :)
Tenar
Gwaeronnak kedvére volt a figyelem, amit tekintélyes méretével keltett az utca embereiben, ahogy ezután téged is sok tekintet követ egy darabon. A Lovasokat és hűséges társaikat mindig is különleges figyelem és tisztelet övezte, amit most te is tapasztalhatsz. Gwaeron látványos kilépője után utadat veszed a Templom épülete felé, ahol többek között egy griff várja, hogy látogatásodat tedd nála. Volnau rögtön kiszúr téged, amikor belépsz a csarnokba és örömmel végzi el veled a napi teendőket a város körül, főleg hogy üres hasát megtöltheti :) +25% kedély
Dragie |
Az eső szakadni kezdett, hirtelen, váratlan, a nap pedig zavartalanul sütött tovább, ennek ellenére. Arra gondoltam, milyen vicces lenne vágtázni az esőben, miközben a napsugarak lágyan cirógatják az ember arcát... Ígyhát kirohantam az erdőbe, és, mint a múltkor, szólítottam Grabbahot, aki azonnal érkezett a fák labarintusából. Csillogó szemekkel nézett rám, én felpattantam a hátára, ő pedig mindenféle utasítás nélkül nekiindult a kifelé vezető ösvénynek, s hamarosan már a pusztán vágtattunk, a nap cirógató sugaraival arcunkon és az eső hűs, sűrűn hulló cseppjeivel testünkön. A ruhám gyorsan átázott, de nem zavart, nevetve, boldogságban úszva élveztem a száguldást. Grabbah pedig csak futott szélsebesen. Vidáman, harsányan nyerített egyet, mire megjelent Ramine és Dabbah, de nem a szél szárnyán, ők is leereszkedtek a földre és együtt vágtattunk a horizont felé. Egy idő után átkapaszkodtam Ramine hátára és vele is lovagoltunk, róla Dabbah hátára másztam, aki izgatottan fészkelődött alattam. Nem sokszor ültem rajta... De ma nem akartam leckéket adni, szabadon eresztettem, engedtem, hogy az ösztöneit kövesse, azt akartam, hogy engem is magával ragadjon. Kérésemnek eleget téve lőtt ki, mint a puskagolyó, biztos léptekkel vágtázott a víztől csúszóssá vált füvön. Mozgása könnyed, légies. A többiek követtek, s hamarosan megérkezett Annoth és Kobeth is, akik erőszakosan követelték részüket a mókából, mire nevetve kapaszkodtam először az egyik, majd a másik behemótra. Mindketten őrült sebességgel hasították a levegőt, repülés közben vígan bukfenceztek egyet-egyet, zuhanórepültek, dugóhúzóban emelkedtek, pörögtek-forogtak, hogy egész beleszédültem.
Este fáradtan dőltünk egymásnak, én fázósan bújtam Kobeth puha, meleg tollazatába. Olyan dús és olyan hatalmas volt, hogy egész eltűntem benne. Hogy a csillaglesés - ez sosem maradhat ki a programból, mindenki nagyon imádja - után mi történt, nem emlékszem pontosan, azt hiszem, elaludhattam a vörös tollazat rejtekében, mert reggel azon a helyen találtam magam, ahonnan elindultam, mellettem pedig egy csodaszép tűzliliom feküdt. A kedvencem! Fogalmam sincs, honnan, de tudtam, hogy Dabbahtól van az ajándék. Milyen figyelmes! De vajon honnan tudta? Forgattam kezemben a virágot, mely minden részletében tökéletes és gyönyörű volt, miközben az előző nap eseményein járt az eszem, s ajkaim körül apró kis mosoly játszott az emlékektől.
Lili
Ismét mindenki összegyűlt egy jó mókára, és az önfeledt száguldásnál mi is lehetne varázslatosabb, ugye.. :) Mindenkinek jutott egy kicsi a közös vágta/repülés öröméből, ahogy neked is mindegyik egy külön élményt jelentett, főleg Dabbah hátán lenni, ami azelőtt még nem sokszor fordult elő.
+25% kedély mindenkinek
Dragie |
Shadow - Ismét hosszú idő telt el mióta utoljára láttátok egymást barátaiddal, és a elvágyódás hirtelen olyan erővel tör felszínre, hogy nem bírsz magaddal, útnak indulsz az ismerős hely felé. Nincs helye a bizonytalankodásnak, hívásod utoléri őket, talán minden pillanatban arra vártak. Hamarosan mindegyikük befut és örömük határtalan, csakúgy mint a tiéd :) Sok az elmulasztott mesélnivaló, de még remélhetőleg sok ilyen örök pillanat vár rátok. +20% örömöt jelent ez mindenkinek
Arya - Kirtan elkápráztatott gyorsaságával, és az együtt való, önfeledt száguldás örömével, aminek előbb-utóbb minden Lovas részesévé kell, hogy váljék. Fájdalmasabb a búcsú, de annál örömtelibb lesz a viszontlátás :) +20% kedély
Tenar - A kis fiókából immáron megtermett óriássá serdült Gwaeron semmit sem veszített kiskori pajkosságából, és tekintélyes tömegét szándékosan vagy nem, de mesterien tudja használni a hatáskeltésre XD Gondolatain, közös beszélgetéseitek során azonban meglátszik, hogy egyre többet komolyodik is, szeme csillogása inkább ravaszkás, mint bölcs, de emlékeztet Agerlionéra.
Kellemesen telik az idő, ahogy mindig is, Gwaeron pedig örömmel veszi, hogy elkísérhet még egy darabig utadon. +20% kedély
Keira - Ismét örömteli viszontlátásnak lehetünk tanúi, amibe ezúttal nem vegyülhet bármiféle feszélyezettségnek akár a szikrája is. Mindenki, ahogy már Yilwena is békés várakozásban töltötték az időt, tudták hogy nem feledkeznél meg róluk :) Amikor meglátjátok egymást, egyik sem tudja türtőztetni magát örömében és túláradó szeretettel üdvözölnek.
Mindegyikükön megfigyelhetsz apró változásokat, mint Yilwena érettsége - magabiztosan szeli a levegőt szárnyaival, két fejével pedig már jóformán letekinthet rád. Ollias ezúttal leplezetlen örömmel fogad, de szemében ott bújkál valami másféle szomorúság, és reménykedés egyszerre. Samrine és Lonel szinte elválaszthatatlanok egymástól, minden pillanatban keresik a másik közelségét.
Biztos nekik is rengeteg mondanivalójuk van számodra :) +20% kedély fejenként
Dragie |
A Lovasok Egyetemén töltött hosszú idő után végre megint kilátogathatok a rétre és egy megint egy kis időt tölthetek lénytársaim társaságában. Tudom, hosszú idő telt el, de az egyetemen keményen kellett gürizni, de most legalább egy hét szünet vár rám és annak minden lehetséges pillanatát szeretném kihasználni és kedvenceim közt eltölteni.
Ugyanarra a rétre mentem ki, ahol mindig is a nagy találkozókat és játszadozásokat tettük együtt. Lényeim nem várattak meg, sőt, mint mindig, most is előbb jelentek meg, mint én. Yilwena - akárcsak minden alkalommal - elsőként vesz észre, és atalmas csipogásban törve ki rohan oda hozzám, hevesen verdesve szárnyaival. Kicsikém megint sokat nőtt, szárnyai szépen erősödnek. Úgy hiszem, a legközelebbi edzés során már bonyolultabb légi manővereket is képesek leszünk véghez vinni.
Miután sok-sok simogatással elkényesztettem a legkisebbet, Lonel és Samrine is megtiszteltek jelenlétükkel. Odajöttek és ahol csak értek, össze-vissza nyaldostak, alig bírtam elszabadulni a rám tapadó, érdes nyelvektől. De nem bántam, hogy tetőtől talpig nyáltengerben állok, inkább még közelebb húzódtam a két sárkányhoz és egyszerre karoltam át mindkettő nyakát. Ahogy figyeltem őket, úgy vettem észre, mintha a két pikkelyes között újabb, mélyebb baráti szálak fűződtek volna. Végtére is, Samrine immár érett sárkány hölgyemény, Lonel érzéseit és egész lényét sokkal többre becsüli, mint régebben. De talán még több is állhat e mögött...
Utolsóként Ollias jön oda hozzám köszönni, azt is hosszas unszolás után. Hiába szólongattam, egyik fülében be, másikon meg ki. Természetesen nagyon örült, mikor meglátott. Vígan dörgölte oda ábrázatát arcomhoz, de olyannyira, majd fellökött. Hiába hízelgett, nem tudta elrejteni előlem érzéseit. Valami nem stimmelt vele és már tudtam is, mi az. A mi daliás paripánk SZERELMES! :D
Úgy tűnik, a Nessarral való találkozás mély benyomást tett benne és teljes bódulatban jár-kel a mezőn. Szemeiben látom, alig várja, hogy végre megint találkozhasson a gyönyörű kancával... meglátjuk :)
Keira |
| Itt a tavasz, a hó fehér csíkjai egészen magasra visszahúzódtak a Keleti-hegység csúcsai felé. A hegy lábánál elterülő dombokról visszanézve a Miherna-fennsík zöldell, friss, tavaszi-nyárelei fuvallatok száguldoznak a magas füvön keresztül. A dombok keleti oldalán virágok ezrei nyílnak fel a felkelő nap fényére és hálásan forgatják színes fejeiket a fény felé. A térdig érő virágos szőnyegben gázolva vidáman pörögtem-forogtam, és hol a menhirek lenyűgöző látványát csodáltam, ahogy gigászi alakjaik jóformán kinőttek a virágok közül, hol a ragyogóan kék eget, amin nagyon magasan tétova felhők bóklásztak. Olyan rég nem jártam errefelé, hogy szememnek szinte varázslatos volt a csendes téli világból "varázsütésre" átváltozott táj. A menhireken türkizkék gyíkok melegedtek a napfényben. Egy alacsony, derékmagasságú kövekből álló terebélyes körül régi emlékek vetülnek elém: amikor gyíklények támadtak Agerlionra és rám, mi pedig túlestünk első, közös, de igen emlékezetes repülésünkön. x)
Gondolataimmal most másik "picinyemet", a tavaszi éghez hasonló gigászi kék sárkányom, Gwaeront hívogattam. Végül úgy döntöttem, leheveredek a dús fűbe és hátamra henteredve figyeltem az eget és vártam Gwaeront. Egy kis idő után meg is jelent valahol a látóhatár szélén. A hatalmas sárkány-sziluett még kékségében is valóban nem volt nem észrevehető - 5-5 méter fesztávolságú hatalmas szárnyai és hatalmas teste fenyegető külsőt kölcsönöztek neki, de én tudtam, hogy nincs mitől félnem. :D Hát igen . legalábbis nekem... x) Gwaeron spirálozva ereszkedett a magasból, majd pár perc múlva a szokásos földrengés-efekttel landolt pár méterre tőlem, majd egy lendületből mellém trappolt és úgy megbökött orrával, hogy arrébb is gördültem pár méterrel. xD
- Üdv néked is! - nevettem, amíg felkászálódtam és szeretettel átöleltem a lehajtott, nagy, kék sárkányfejet. Gwaeron hálásan pislogott és dorombolt. Hát igen. ^^ Pár perc belefeledkezett szeretgetés és homlokvakarászás után arrébb húzódtam és ezt mondtam: - Na, jól van. Állj arrébb. Hadd nézzelek körbe. - Gwaeronnak ezt sem kellett kétszer mondani, azonnal pár döngő lépttel eltávolodott tőlem és mint egy manöken, büszkén körbefordult. Magamban nevettem kicsit, de elégedetten nézegettem. Gwaeron nőtt még egy kicsit a tél alatt, és az edzéseknek köszönhetően sokat izmosodott is. A tavaszi napfény felcsillanása pikkelyein pedig egyenesen fenségessé tette. Kis nyújtózkodással megpaskoltam a nyakát, és elmondtam neki, milyen szépnek találom, ami természetesen azonnal fel is villanyozta. :D
Ezután a sárkány kis segítségével feldobtam magam a hátára, elhelyezkedtem két hatalmas elefántcsontszín tüske, és a lapockái között, majd ráérős sétára indultunk a hegyek lába mentén, a virágos dombokon. Magamba jót szórakoztam, milyen látvány lehet ez a félelmetesen hatalmas sárkány, a hogy a térdig érő főben, a virágok között sétálgat. xD Közben gondolatban sokat beszélgettünk Gwaeronnal, vagy csak élveztük egymás jelenlété - vagy személy szerint én élveztem a sárkány hullámzó járása adta kényelmes, nyugtató élményt. :):) Egy helyen meg is álltunk heverészni egy kicsit a napon - Gwaeron kifeküdt, én pedig nagy, világos színű csontpáncélokkal borított hasának dőlve napoztam és virágkoszorúkat fűztem a sárkánynak is és magamnak is. xD Kész kis tündérek lettünk, mire végeztem a díszítéssel. xD
Jó két óra sütkérezés, járkálás, beszélgetés és döglés után, egy nagy körrel visszaértünk kiindulási pontunkhoz.
"Most indulnom kell, ma még sok helyre kell elmennem." simogattam meg a sárkány orrát. "Egész nap úton leszek." Gwaeron szomorúan pislogott, majd hirtelen vidám fény villant a nagy szemekben.
"Ne vigyelek el egy darabon?" kérdezte. Elgondolkoztam az ajánlaton, majd elmosolyodtam.
"De, az nagyszerű lenne!" így végül újra felszálltam a sárkányra, aki, mivel nem volt nálam nyereg, óvatosan felszállt, majd alacsonyan a Miherna-fennsík fölött szállva Valethas'Mon felé vettük az irányt.
Tenar
|
Ismét meglátogattam Kirtant. Elképesztő dolgok történtek ezen a napon! Kergetőztünk (pedig nem voltak egyenlő esélyeink... :)) majd hirtelen Kirtan letérdelt mellém. A megdöbbenéstől levegőt is elfelejtettem venni. Pár pillanatig csak bámultam, majd Kirtan rámkacsintott. Erre hirtelen, a lábam átvetettem az unikornis másik oldalára, majd vártam. Kirtan mozdulatlan maradt. Vettem egy nagy levegőt mikor lassan felegyenesedett, majd vágtázni kezdtünk. Lélegzetelállító volt! Egyek voltunk! Ehhez hasonlót még soha nem éltem át! Később, remegő térdekkel szálltam le róla, s tétován mosolyogtam Kirtanra. Ő viszonozta ezt. Most, ez után a szédületes nap után, úgy éreztem sokkal közelebb kerültem az unikornisomhoz. Még rosszabb volt a búcsúzás, mint eddig...de megígértem nekihogy hamarosan újra meglátogatom. :)
Arya |
Délután leültem tanulni (szombaton -__-") és azon kaptam magam, hogy a gondolataim minduntalan elkalandoznak egy hely felé, amit oly jól ismerek, de oly rég nem láttam, hogy már fáj a hiánya. A hely egy gyönyörű tisztás egy sötét, meglehetősen veszélyes, de varázslatos erdőben, melyet beragyognak a nap csodás, arany sugarai, s a rét közepén öt lenyűgöző teremtés heverészik lustán, kényelmesen, közrefogva egy vidáman nevetgélő, boldogságban úszó emberlányt, és ők maguk is egyértelműen jól érzik magukat. Szemükben a bizalom, szeretet csillog, melyet egymás és a lány iránt éreznek, akit, úgylátszik, maguk közül valónak, vagy még annál is többnek tartanak.
És ahogy eljutott ez a kép a tudatomig, tudtam, hogy nekem nem itt van a helyem, ebben a sötét szobában, hanem ott kinn, pontosan azon a napsütötte, páratlanul szép kis tisztáson, azoknak a lényeknek a körében, akiket igazán szeretek, és tisztelek, és akik viszonozzák az érzést. Abban a pillanatban felpattantam és vágtattam - mit vágtattam, szálltam! - kifelé a házból, a városból, a világból... futottam, mint akit üldöznek, és nem éreztem a fáradságot, sem a tüdőmbe nyilalló szúró fájdalmat egész addig, amíg azt a bizonyos erdőt el nem értem. Ott lecövekeltem, térdre támaszkodva ziháltam, és valamivel lassabban folytattam utam a fák között cikázva. Nem figyeltem, merre megyek, az ösztöneim vezettek, és én hallgattam rájuk, a lábam "ment a feje után" és persze vitt engem is. Aztán megláttam. Megláttam a fényt a fölém magasodó fák lombjain átfurakodni, a sűrű növényzet között rés nyílt előttem, s én kiléptem a délutáni nap ragyogásába. Hevesen dobogó szívvel néztem körül, de a hely üres volt. Üres és néma... Nem keseredtem el, kitártam a lelkem, a tudatom, a szívem és vártam. Tudtam, hogy meghallják, tudtam, hogy eljönnek, akármilyen messze legyenek is, eljönnek. És jöttek! Patadobogás ütötte meg a fülem, szapora léptek, közeledett, a távolban nyerítés harsant, hangját ezer közül felismerném. S a fák sűrűjéből pompás paripa robbant ki, sötétkék szőre, sárga sőrénye szikrákat vetett, ragyogó, villámszín szemében határtalan boldogság lángolt. Felém száguldott és én nem tértem ki előle, sőt, elébe szaladtam és a nyakába vetettem magam, arcom sörényébe temettem és szorosan öleltem.
- Grabbah! Grabbah! Grabbah! - motyogtam boldogan, elcsukló hangon. - Úgy hiányoztál, annyira hiányoztál! Sajnálom, sajnálom!
Te is hiányoztál. Örülök, hogy újra itt vagy, és nincs mit sajnálnod. Hiszen nem felejtettél el bennünket, sokszor gondoltál ránk, éreztük ám!
- Tényleg? - néztem rá hitetlenkedve.
Persze. Hallottam egy másik hangot, mely szintén olyan ismerősen és kedvesen csengett. Megpördültem és a fák fölött két lebegő alakra lettem figyelmes. Elbűvölten néztem, ahogy világos, selyemszőrükön csillog a napfény, ahogy szárnyuk tollai a levegőt hasítják és lassan leeresztik az izmos testeket a talajra.
- Ramine! Dabbah! - kiáltottam és hozzájuk futottam, ők is megkapták részüket fojtogató ölelésemből.
Jó újra látni! üzenték egyszerre, én meg mosolyogva, szememben örömkönnyekkel néztem rájuk.
Aztán az erdőt erős széllökések rázták meg, s hangos üvöltés hasított a csendbe, azt sasvijjogásra emlékeztető kiáltás, és az égen két hatalmas árny tűnt föl, melyekből lassan kibontakozott egy sárkány és egy griff alakja. Utóbbi rozsdavörös tollai szikráztak a fényben, előbbi barna testén kevésbé csillogott a napsugár, de hártyás szárnyán átsütve olvadt csokivá változtatta az alatta elterülő füves részt. Ahogy leszálltak, a kis tisztáson hirtelen nagyon kevés lett a hely, de nem bánta senki.
- Annoth, Kobeth!
Azonban mielőtt mozdulhattam volna, narancsos villanást láttam, a következő pillanatban pedig már semmit. Griffem ugyanis rám vetette magát, én elterültem a földön, ő meg betakart selymesen puha tollazatával. Kacagva bújtam hozzá, és ő is különös, gurgulázó hangot hallatott, amit elkönyveltem valami nevetésfélének. Miután lekászálódott rólam és nagy fej kúszott a látóterembe, és én átkaroltam sárkányom pofáját, arcomat a homlokán lévő puha szőrbe fúrva. Annoth torka mélyéből elégedett morgás szakadt föl.
- Jó újra itt - sóhajtottam, miközben leheveredtünk a rét közepén. Én ültem középen, hátam Grabbah oldalának vetve, a többiek körülöttem nyúltak el kényelmesen és én csak hallgattam, amint egyszerre beszélnek a fejemben, igyekeztem mindent fölfögni és elraktározni, nevetve bólogattam, olykor beszúrtam egy "óh"-t vagy "jé"-t és "de jó!"-t, de egyébként én csendben maradtam. Nekem nem volt mit mesélnem, ők viszont szemmel láthatóan ki nem fogytak a témából. Egész délután odakinn üldögéltünk, aztán figyeltük, ahogy az első csillagok megjelennek az égen, majd mikor teljesen sötét lett, egymást túlharsogva és túlmutogatva igyekeztünk felhívni a többiek figyelmét egy csillagképre.
Aztán egyszercsak...
- Egy hullócsillag!
Kivínj valamit! Unszolt Dabbah, s én kívántam.
Bárcsak örökké tartana ez a pillanat! Ahogy annak rendje és módja, nem mondtam ki hangosan, mert akkor nem teljesül... de azt hiszem, nem volt értelme, mert hát a telepatikus kapcsolat miatt kivétel nélkül mind az öten tisztán hallhatták mentális szavaimat. De nem számít. Ők is a részem, szóval tulajdonképpen... mindegy! Úgy sem teljesülhet...
Már hogyne teljesülne? Méltatlankodott Ramine. A pillanat örök... amíg élünk, és a szívünkben őrizzük az emlékét.
Hm... igazad van. Az emlék...
Lehunytam a szemem és hagytam, hogy az álmok magukkal ragadjanak, hogy együtt ússzak szeretett lényeimmel a felhők fölött és főleg a boldogságban. És Raminenak igaza volt... a pillanat örök....
Lili
|
Meglátogattam Kirtant, a szokásos módon zajlottak a dolgok, mindenki örült.
Arya
Bizony :) Kirtan viszont különösen bohókás kedvében volt ma, és játékos-ügetős kergetőzésre is invitált +20% kedély
Dragie
|
a családban dúló belső viszályoknak immáron vége. mindenki otthon nyalogatja saját harci sebesüléseit.véresverejtékek csöppennek a kőpadlóra. több mint félév.. a nap lehanyatlóban volt az égről, vérvörösre kenve a horizontot.Ő csak feküdt az ágyon és erőtlenül nézte a napfényt. Az emlékeivel küszködve roskadt össze. azok irgalmatlanul nem kímélve őt törtek föl, mint a hegyek forrásai.az ablakon halovány szellő suhant végig, meglibbentve a függönyt. lefordul az ányról. támolyogva feláll és néz. néz a semmibe üveges tekintettel. mintha már semmisem lenne. ruhája és könnyűpáncélja veres. az odatapadt vér haragosan vöröslött, rossz emlékeket árasztva mindenfelé. a kard mintha életre kelt volna. lengedezett a szellőben. a nap lenyugodott. az esthajnal csillag alig alig látszott. aztán mindent betakart a határtalan sötétség. lement a lépcsőn. egészen le az udvarig. a falrakúszó vadnövény virágzott, illata bódító, tűskéi halálosak. eső hullt alá. mindent elmosva ami volt. a páncélra tapad vér csorgott le a földre. elázott. végigbotorkált az úton és kiment a fővárosból. végig a fák között a sötétségben és a bénító csendben. a fák lombjai csendben nézték botladozó lépteit. szánták bűnüket az ég csillagai, síratták a folyók a csermelyek, a felhők sötétségbe burkolva magukat hallgattak és nézték egy virág elhervadását. ritkulnak a fák elfogy az út. hegyorom szűkül a látóhatárban. a léptek rendületlenül követik egymást. az út elfogy a test elengedi magát és repül a lélek szárnyain... |
[177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
). Ollias természetesen adta "sutácska" formáját, de ez nem szegte kedvét és büszkén léptetett oda a szépséges hölgyemény mellé, hogy egy újabb kellemes, érzelmekkel fűtött délutánt tölthessenek együtt.
