|
Témaindító hozzászólás
|
2008.02.15. 15:31 - |
A lények többsége nem szereti a magányt, főleg azt nem, ha huzamos időre magukra hagyják őket. Itt teheted meg látogatásodat, amire legalább havonta egyszer kerüljön sor. Azonban ha sokáig nem nézel be barátodhoz, előbb vagy utóbb megunhatja a várakozást, és elhagy téged.
Te és társa(i)d találkozhattok más lovasokkal, lényeikkel, ismerkedhettek, egyszóval itt zajlik a szerepjátékon kívül a Templom élete is.:)
Dragie |
[177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
Fulhea egésze csodásan, fehéren tündökölt. Szerettem volna látni, ahogy a nap megcsillan a csúcsokon - de azok belevesztek a vastag felhőrétegbe és nem kockáztathattam meg, hogy föléjük merészkedjek. Örültem, hogy ebben a szűrt fényben megmaradhatok és egy kicsit világosabb árnyalatban csodálhatom a világot. A szememet már így is bántotta kissé a fény. Élveztem, hogy nem süppedek bele a hóba, ha akarok, úgy járok rajta, hogy lábnyomom sem marad. Volt, hogy fürgébben, szikláról sziklára szökkenve haladtam fölfele, vagy lassabban lépkedtem a természet által kialakított párkányokon.
Ahogy egyre följebb haladtam, a hó is megeredt. A csúcsok körül száguldozó szelek kapták föl a pelyhejet és ostorozták vele a tájat. Időközben szürkülni kezdett és a fény egyre inkább veszőben volt. Vámpírszemeim így is könnyen megtalálták a csapásokat, de a sötétedő hóbirodalom a készülőben lévő hóviharral nyomasztó hangulatúvá vált. Behúzódtam egy szikla mögé és koncentrálni kezdtem, hogy érzékelek-e a közelben élőlenyekt. Egy ideig hasztalan szondáztam, aztán egyszercsak megéreztem egy furcsa hang-érzés-gondolat- és képkavalkádot. Gyorsan bemértem, hogy merre lehet a dolog, és újra kivetettem magam a hóviharba, hogy megtaláljam. Sebesen másztam fölfelé a hegyen, egyre közelebb érezvén magamhoz a hangok forrását, mígnem, ahogy éppen fölérkeztem egy viszonylag síkabb terepre, megpillantottam a tőlem 4-5 méter távolságban álló mozdulatlan árnyat - Sinistrát. Olyan volt mint egy sötét szobor, a tomboló hóesésben. Egyértelműen ő volt a gondolatok kibocsátója. Olyan sebesen száguldoztak körülötte ezek a kisugárzott üzenetek, hogy alig tudtam belőlük elcsípni valamit. Óvatosan közelebb léptem, és továbbra sem mozdult. Egy pillanatra engedtem, hogy gondolatai megtöltség az elmémet, majd erősen ráakaszkodtam a kötelékre.
"Az én nevem Jasper." minden szó olyan volt, mintha árral szemben úsznék. Sinistra válasza egy halom kép volt: ahogy jövök fölfele Fulhea hegyein, ahogy macskaügyességgel kapaszkodom, és ugrálok egyik párkányról a másikra, majd hirtelen láttam magamat úgy, ahogy most itt állok, teljesen szemből, a szél tépázza fekete kabátom, a bőröm mint a hó színe, szinte világít a fehérségtől. Az egész olyan volt, mintha kiestem volna a testemből és most teljesen kívülről látnám saját magam, ahogy kissé élettelenül bámulok. Aztán hirtelen "visszazuhantam" és hátratántorodva újra a testemben voltam és Sinsitrát bámultam. ijesztő volt. És lenyűgöző. A pegzaus mély, sötét szemei mintha kissé bűnbánóan néztek volna. "Nem a te hibád, gondolom." küldtem nagy nehezen az üzenetet és gyorsan visszavonultam a saját gondolataim közé, mielőtt megint kaptam volna egy ütős gondolatsort Sinistrától.
Egészen közel léptem a mozdulatlan pegazushoz és kinyújtottam a kezét az orra felé. Továbbra sem mozdult, még csak nem is rezdült, de éreztem, hogy azok a mélységes fekete szemek egyenesen rám szegeződnek. Újabb merészségként meg is érintettem a homlokát. Fakófekete szőre selymes volt, csak úgy, mint világos, szürkés sürénye, amit a szél tépázott. Szempilláin megöltek a hópelyhek. Végigsimítottam az orrát is. Olyan hideg volt, mint én.
És akkor hirtelen megmozdult. Megmerevedtem, attól tartva, hogy elmegy, de aztán láthattam, hogy csak kinyitotta nagy, denevér-szerű szárnyait és hófogóként használva őket kiterjesztette kettőnknek. Szárnyai mögött azonnal szélcsend és némi melegség ért el. Nagyon jó volt. Gépiesen tovább símogattam, és közben szemeit fürkésztem. Gondolataimat erősen elzártam, mert féltem, hogy megint túl sokat kapnék az ővéiből, és hát halkan, de kimondott szavakkal beszéltem hozzá. Közben teljesen besötétedett és a hóvihar úgy istenigazából rázendített. Indítványoztam, hogy menjünk lejjebb a hegyen, hátha ott kevésbé tompol a vihar. Sinistra hallgatólagosan bár, de beleegyezett, mert követett, mikor újra kiléptem szárnyai védelme alól, fölzárkózott mellém és újra kiterjesztette védőelmező szárnyait. Egyik kezemet a nyakán tartottam, úgy haladutnk lefelé. A pegazus meglepő módon, majdnem olyan roganyosan, találékonyan és könnyedén közlekedett a sziklás, mint én. Végül is igazam lett, minél lejjebb értünk, úgy szelidült a szél és vált békés hóeséssé. Egy idő után megálltam és elbúcsúztam Sinistrától. Továbbra is mozdulatlanul tűrte, hogy simítsam, de szemei szomorúan bár, de barátságosan csillogtak. Örültem, hogy egy kicsit a társaságába fogadott.
Jasper
Ismét egy különleges találkozás részese lehetsz, bár ezúttal valósággal gondolatok és képek viharában találod magad, kénytelen vagy kicsit elzárni elmédet Sinsitra elől. Nem baj, hiszen a szavaid így is elérnek hozzá, és a pegazus is bizonyára megérti. Távozásod láthatóan szomorúsággal tölti el, vissza fog várni :) +20%
Dragie |
Hoano vulkánja közelében minden forró, száraz és fekete volt. A távolban kiemelkedő hatalmas kráter és a többi, kisebb tűzhányó fölött valami természetfölötti, éjfekete förgeteg kavargott, valami hatalmas vihar. A környék sötét, szürke felhői lusta szélforgóként kavarogtak a központi mag körül az égen. A vulkán pedig úgy köpködte a fekete ég háttere előtt a vörös rögöket, mint holmi gigászi hangulatvilágítás. Valóban lenyűgöző látvány volt egy sivár, fekte hamuval borított lávamezőről nézve. Aztán figyelmemet valami elvonta az izzó csodáról. Zsebre vágott kézzel megálltam és figyeltem. Az égen egy mozgó árny közelített felém. Hatalmas volt a maga nemében, gigászi wyvern-ként szelte az eget. Még messze járt, de már pontosan fölmérhettem - óriási, éjfekete sárkány volt, szárnyán szemekként világító, tűzvörös foltokkal.
"Cernunnos." merült föl a jejemben a gondolat, akárha a sajátom lenne és mindig is tudtam volna. Pedig éreztem, hogy ez egy üzenet. A hatalmas sziluett már teljesen fölém ért (sokszor halandó szem által követhetetlen sebességgel száguldott), majd egy nyakatekert orsóval fékezett a sebesség és zuhanósebességgel tartott a föld felé. Rezzenéstelenül álltam, és néztem, ahogy az utolsó pillanatban újra kitárja a szárnyait, és egy hátrafelé vetett bukfenccel, 2-3 méterre a föld fölött újra visszakanyarodott. Menetszele megcsapott, jól összekócolta a hajam és úgy lebegtette meg hosszú kabátom, ahogy egy nagyteljesítményű szélgépet is megszégyenített volna. Végül sebességéhez képest hihetetlenül ruganyosan és hangtalanul földet ért, két hatalmas lépéssel elébem trappolt, és összes félelmetes fogát kivillantva bömbölt egyet erődemostrációként. Továbbra sem mozdultam, ahogy a halálos pengék, és a két szemfog, amik akkorák lehettek, mint a karom, rám villantak, míg a sárkány torkából felszakadt az a minden lelket megborzongató és félelembe taszító iszonyatos üvöltés. Csak álltam. Ami igencsak meglephette, mivel az üvöltés hirtelen abbamaradt, a sárkány pedig szinte meglepetten és tanácstalanul méregetett. A nagy csöndben végre megmozdultam, de csak annyira, hogy fölhúzzam ajkaimat és rövid szisszenéssel én is kivillantsam a fogaim. >D
Magamban mérhetetlenül viccesnek találtam a helyzetet. Mintha egy óriási feketepárduc a kiscica elé vetette volna magát és úgy bömbölt volna, majd a kiscica egyszerűen fújt volna egyet. >D
Ebben a pillanatban viszont minden eldőlt Cernunnos és közöttem.
Hamarosan már egymással szemben üldökéltünk - Cernunnos, mint egy óriási pikkelyes madár, szárnyait behúzva, én pedig egy tetemes, fekete bazaltkövönkövön, szinte egymagaságban az ő lehajtott fejével. Kommunikációnk rendkívül érdekes volt, mert gondolatai úgy jelentek meg a fejemben képekkel és érzésekkel együtt, mintha tökéletesen a sajátjaim lennének - és mégsem. Sokszor zavartan kimondtam inkább néhány dolgot hangosan, mert néha már tényleg nem tudtam megkülönböztetni a saját, és az ő gondolatait. Azt hiszem, ezzel még kezdenünk kell valamit. >)
Mindezek ellenére hihetetlenül élveztem a dolgot, már ennyiből is kiderült, hogy Cernunnossal rengeteg dologban hasonlítunk - és nem csak a fajtánkat illetőleg. Hasonlóak a gondolataink, a problémáink, a látásmódunk. Fölébredt bennem a kíváncsiság, hogy mi lesz, ha egyesíthetjük és együtt használhatjuk a képességeinket. Már gondolatnak is izgalmas volt. Valamiért hirtelen elhallgattunk - úgy éreztem, mintha töménytelen gondolat futott volna ki a fejemből, holott csak Cernunnos szüntettem meg a kapcsolatot. Vörös szemeibe néztem, majd elszakítottam tőle a tekintetemet és fölálltam. Ő is azonnal kibontogatta a szárnyait. Leugrottam a kőről.
- Akkor hamarosan jövök. - csak ennyit mondtam és lassan elindultam visszafele. Éreztem, hogy egy ideig még néz, majd hirtelen ellöki magát a földtől. Pár pillanat múlva visszanéztem - már hihetetlenül távol járt, cikázva szelte a leget. Úgyhogy én is vámpírsebességre kapcsoltam... és eltűztem a fagyos Fulhea felé... >)
Jasper
Cernunnossal nem csak a mindkettőtök ereiben csörgedező vámpírvér (már ha van XD) köt össze, hanem rengeteg más közös dologban is egymásra találtatok. Mindenképp elnyerted a sárkány szimpátiáját :) +20% kedély
Dragie |
A fák csupasz ágai feketén karmolászták a borús eget. A föld fölött köd szállingózott. Kavargott minden léptemre. Szétrebbent és újra összeállt, mintha önálló életet élne. Ez az én világom. A fány tompa volt, sehonnan sem jött és mégis valahonnan. A napot teljesen eltakarták amindent beborító vastag felhőt, így most nem árthatott nekem. Ismerkedtem a tájjal, ahogy hangtalanul szökelltem a vaskos gyökerek és kúszónövények között. Még az én fülemnek is sértő volt ez a csend. Ezen a természetfölötti ködön még én sem nagyon láttam át. Aztán hirtelen kibontakostak a földönből kiálló, ide-oda dőlt kövek sziluettjei a föld fölött. Ez lenne az a hely?...
- Ramuthra! - szólítottam. Egy utolsó ugrással a tálszerű tisztáson teremtem. Leguggoltam az egyik sírkőhöz és végigfuttattam ujjaim a rovátkás íráson. Éreztem itt más lények szagát, igen, ez lehet a hely, amiről Tenar, az a másik lovas beszélt. A levegő hirtelen megváltozott. Látóköröm szélén újra láthattam a körülöttem kavargó füstszerű sötétséget. Lehunytam a szemem és a fejembe véstem az érzést - ahogy a levegő kicsit megremeg és ez az Árny valahonnan megjelenik és e világi számára is láthatóan materializálódik. Lassan fölálltam és mikor kinyitottam a szemem, újra itt láthattam magam előtt. Ramuthra, az Árny.
Továbbra is félig megfoghatónak, félig látomás- és füstszerűnek tűnt. Bizonytalan körvonalaival és hatalmas, pókláb-szerű, karmos mancsaival mintha egy rémálomból lépett volna ki. Teste, ami egyszerre volt csupasz csontváz és szilárd test bármely kispályás horrorfilmet bombasikerré tehette volna. Ám kinézete nem rémiszthetett meg, mint ahogy legelőször sem. Nyugodtan néztem halvány lidércfénnyel világító szemeibe, ahogy ő is az enyéimbe.
- Eljöttél. - állapítottam meg.
"Igen." hangja a fejemben zúgott föl, olyan volt mint egy visszhangos suttogás.
- Miután elhoztál erre a helyre, és eltűntél, hogy hihettem volna azt is, csak álmodom.
"Igen."
- Leszel a társam? - szemei összeszűkültek, úgy méregetett.
"Miért pont te?"
- Igen, ezt én is kérdezhetném, miért pont én? - láthatólag meglepte, ahogy megválaszoltam neki. - Miért pont hozzám jöttél azon az éjszakán, miért, mi alapján választottál ki engem? Tudni akarom. - a hideg fénygömbök rám szegeződtek. Elgondolkozni látszott. Végül ennyit mondott:
"Társak leszünk."
- Jól van. - válaszoltam elégedetten. Elfordultam tőle és ráérősen végigmértem a temetőt. Az Árny egy pillanat alatt levetkőzte sárkány alakját és megforghatatlan anyagként száguldott körbe a tisztáson. Majd felém vette az irányt és beborított, ahogy zsebrevágott kézzel elindultam a kikövezett ösvény felé, amit hamar felfedeztem. Mint egy vihar, úgy tombolt körülöttem a feketeség. Aztán Ramuthra ismét fölöltötte alakját, bár bizonytalanabbul mint az előbb és mellettem siklott tovább.
"Vérvadász..."
- Jasper.
"... nem tudod hová visz ez az ösvény."
- Valóban. Ha tudnám, nem akarnék végigmenni rajta. - a sárkány egy pillanatra teljesen szilárdan és valósan fölvillant, hogy utamat állja.
"Sok mindent nem tudsz rólam. Még csak nem is sejtesz."
- Mint ahogy te sem rólam. Ezt általában beszélgetéssel lehet orvosolni. - jegyeztem meg talán egy kicsit több gúnyos éllel a hangomban, mint kellett volna. Ám a sárkány láthatólag elégedett volt a válasszal és még jót is derült rajta.
"Nem mehetsz erre."
- És mégis miért nem?
"Mert a társad vagyok és ezt tanácsolom. Még nem." elgondolkoztam a szavain, és arra jutottam, hogy ha még ez csak egy próba is, érdemes most megfogadni az Árny szavát.
- Rendben. Akkor hová menjek?
"Most hagyd el az erdőt. Majd gyere vissza ismét."
- És mi lesz a beszélgetéssel? - vigyorodtam el. A sárkány egy dühös mordulással eltűnt. Megvontam a vállam és elindultam arra, amerre jöttem, ezúttal emberien gyalogolva. Aztán szemem sarkából megint megláthattam az összetömörödő fekete füstöt és a megjelenő csontváz-sárkányt.
"Miről akarsz beszélgetni?" hallottam a gunyoros hangot a fejemben. Elnevettem magam. Így haladtunk egészen az erdő széléig, én hangosan beszéltem, az ő szavai pedig a gondolataim között jelentek meg. Különös volt. Különös és jó.
Jasper
Misztikus találkozás volt ez a mai, talán most találod először szemben magad Ramuthrával. Külső szemlélő számára talán titokzatosnak és hűvösnek tűnhetne ez a párbeszéd, de közel sem az, eleinte inkább egymás próbára tevése.
Ramuthra úgy tűnik elismert téged és ez még egy különleges szövetség kezdete lehet :) +20% kedély
Dragie |
Messze a Keleti-hegység fölött repültünk Gwaeronnal. A hideg, téli, hegyi szél az arcomba vágott, de nagyon élveztem, ahogy a hatalmas magasságban száguldonk a csúcsok között - mert igen, száguldottunk, kifejezetten száguldottunk. Gwaeron hatalmas teste minden egyes szárnyacsapására föl-le liftezett, ahogy erőteljesen hajtotta magát a légben. Ha véletlen sikerült elkapnunk egy-egy termiket szűk kanyarokban csavartunk föl hogy még magasabbról tekinthessünk a tájra. Gwaeron is nagyon vidám volt, néha, hogy ellenőrizze, hogy figyelek-e, merész bukfenceket vetett, amivel mindig sokat vesztettünk a magasságunkból, de legalább megint repülhettünk fölfelé. xD Közben jót beszélgettünk gondolatban, meséltem arról, hogy telnek a napjaink. A hosszú edzések persze mindannyiunkat fárasztottak, így hát mára valami "lájtosabb" programot terveztem be. Alattunk színes formavilágával terült el a Keleti hegység - én egy dolgot kerestem - valami érintetlen, frissen behavasott hegyoldalt. Végül meg is találtam, fehéren szikrázott a ráeső napsütésben az egyik magas hegylánc oldalában.
"Oda megyünk!" közvetítettem a képet Gwaeronnak, aki gyorsan ki is szúrta a helyet és elkezdünk ereszkedni. Nemsokára a nagy kék sárkány egy kis kifutással le is szállt, hosszú csíkban letarolva a másfél méteres havat, amiből bőven jutott a fejünkre is. x) Gwaeron megrázta a fejét, de az orrán még mindig maradt egy csomó. Nevettem, lecsusszantam róla és fölugrálva lesöpörgettem az orrát. :) Csípőre tett kézzel néztem körül. A (Gwaeron által föltúrt csíktól eltekintve) érintetlen hómező enyhén lejtve futott hosszan a hegyoldalban, majd egy hirtelen, meredek szakadékkal ért véget. a sziklafal ezután szinte függőlegesen futott le, és olvadt vissza a hegylánc szélsőséges, meredek formái közé.Gwaeron is érdeklődve nézett szét.
A hó nagyon vastag volt, térdig belesüppedtem, de még az sem a teljes vastagsága volt. Lassan leguggoltam és megtapogattam. Magamban elvigyorodtam. Megvártam amíg Gwaeron figyelme kicsit lankad, ahogy ide-oda forgatva a fejét nézelődött. Lassan kiaraszoltam a képből és eltűntem az egyik hóbucka mögött. Majd megtalálva a megfelelő alkalmat, elkezdtem hógolyókkal dobálni. :D:D:D Először összerezzent és megpördült a tengelye körül, majd fölfedezett, ahogy ott röhögtem zavarodottságán, és továbbra is dobáltam golyóimmal, amik persze ártalmatlanul elporladtak nagy kék csontpáncéljain, de egy-egy orrba kapta, amire olyan aranyosan rázta a fejét. :D Egy iedig még hunyorogva pislogott hózáporomban, majd kivillantva ijesztő fogait ő is elvigyorodott és lassan összekuporodott. Ugrásra készen.
- Neeeeee!!!!! - sikítottam nevetve és menefülőre fogtam a dolgot, de már késő volt - a hóban bukdácsolva hamarosan hallhattam, hogy Gwaeron utánam veti magát és egy pillanat múlva már el is estem a hátamat ért lökéstől, és egy karmos mancs finoman bár, de úgy préselt a hóba, hogy mozdulni sem bírtam. xD - Neeeeem ééér!!! - kapálóztam, mire Gwaeron komótosan levette rólam a mancsát. Fektembe megpördültem és így szembenézhettem a vigyorgó-villogó agyarakkal és a kajánul csillogó szemekkel, amik mintha csak azt mondták volna "na, nekem pezsegsz, kicsi plusz?...". xD - Tényleg nemér... - nyavajogtam álsértődötten, de a következő pillanatban már nevettem is. Gwaeron végre arrébb húzta hatalmas kobakját, így fölállhattam és lesöpörgethettem mindkettőnkről a havat.
A továbbiakban lelkesen szórtuk egymásra a havat, próbálva megőrizni az erőviszonyokat (xD), vagy csak egyszerűen hemperegtünk a hóban és élveztük, hogy feltúrhatjuk az egész kis hagyoldalt... Készült pár csinos hóangyal is - tőlem kisebbek származtak, míg Gwaerontól... hmmm... nagyobbak. xD Olyan 5-ször 5 méteres távolságban söpörte le a havat óriási szárnyaival. x) Ha elfáradtunk, csak ücsörögtünk egy kicsit - Gwaeron a havon és pedig Gwaeronon - és beszélgettünk gondolatban. A nap fénypontja mindenképpen az volt, amikor a lejtő tetejéről elindulva rohantunk lefele - én az első 10-20 méter után persze elestem - Gwaeron tovább bírta, de egy idő után törvényszerűen ő is eltanyált, ahogy a hatalmas hóban szökellt. Csakhogy ennyivel nem úszta meg - estében tovább gurult, és csak jópár méter után sikerült megállnia, miután egy kisebbfajta lavinát is maga után rántott, ami szerencsésen petemette, hogy csak a szárnyai csücske látszott ki. xD Én meg csak fetrengtem a hóban a nevetéstől. Aztán hirtelen a kék sárkány egy nagy üvöltéssel előtört a hóbucka alól, de látva, milyen jót derülök, pár pillanat múlva már ő is nevetett azzal a földmorajlós-mennydörgős nevetésével. x)
Korán szürkülni kezdett, de csak sötétedés után indultunk haza - a felkelő hold fényében nézegettük még egy kicsit a most kéken izzó tájat.(:
Tenar
Csak úgy szikrázhatott a levegő sok nevetéstől, jókedvtől meg repkedő hótömegektől, bár akik utánatok arra tévednek úgy érezhetik majd magukat, mint egy csatatéren XD Gwaeron mondani sem kell, hogy kitűnően érezte magát, főleg az erőfitogtatás és incselkedés volt kedvére, de persze a világért akarna bajt okozni neked :) +20% kedély
Dragie |
Ismét eljöttem meglátogatni Gwydrét. Most már könnyebben megtaláltam a neveldét, bár még most is elcsodálkoztam, ahogy beléptem. Nem volt mindennapi látvány, ahogy a sok kis lényecske szertelenül szaladgált, kergetődzött, bukdácsolt és zsivajgott. Nagyon vidám lettem tőle. :D Egy kis bámészkodás után elindultam megkeresni a kis zöld sárkányt. Ezúttal nem a fészkében volt, hanem az egyik ablakpárkányon ült. Amikor észrevettem, a kertet kémlelte, de mire odaértem, már felém fordította a fejét és kíváncsian figyelt élénk szemeivel.
- Szia Gwydre, nézd mit hoztam neked! - köszöntem vidáman, és előszedtem tarisznyámból a vászonba gondosan becsomagolt őzhús-darabot. Kihajtogattam a rongyot, majd letettem a párkányra. Gwydre érdeklódve szimatolt, közelebb húzódott, majd egy kis mérlegelés után lecsapott és elkezdte marcangolni a tetemes méretű húst. :D Én is leültem a párkányra, a kissárkány pedig nem ijedt meg, amit jó jelnek vettem. Bár a hús majdnem hogy nagyobb volt, mint a sárkányka, Gwydre azért nem panaszkodott és lelkiismeretesen elpusztította az egészet. :D Végül elnyelte az utolsó cafatot is, majd úgy nézett pislogva, mintha azt kérdezte volna: "csak ennyi?!..." Úgy nevettem, majd lefordultam a párkányról. A kissárkány elégedetten összecsattintotta a fogait. Kinyújtottam a kezem, hogy elvegyem a rongyot. Elsőre behúzta a nyakát, de aztán nem mozdult. Így, mikor összehajtogattam és eltettem a vásznat, próba szerencse ismét felé nyúltam, hogy megérintsem, és hagyta. Megsimogattam aprócska homlokát, majd a nyakát is, mire kacagás-szerű hangot adott ki. Rájöttem, hogy csiklandós. XD Úgyhogy tovább csikiztem a nyakát, mire hátsó lábaira ágaskodva nevetett, majd egyensúlyát elvesztve egyszercsak hátratottyant. Forgatta a fejét, mintha nem értette voltna, hogy mi történt. Mosolyogva néztem, hogy újra fölül, majd oldalra döntött fejjel néz, ahogy múltkor is csinálta. Szemei nagyon okosan csillogtak. Újra beszélni kezdtem hozzá, ő pedig úgy tűnt, figyelmesen hallgatja. Úgy éreztem, megérti, amit mondok neki. Elmerengtem a belső kertet nézve. Furamód, kellemes símogató langymeleg és napsütés volt, minden zölldelt és valahol víz csobogott, pedig odakinnt még mindig hó borította a tájat és a fogcsikorgató hidegben még a hehellet is látszott. A terem forgalma közben cseppet sem csökkent. Voltak itt többen - lovasok és lényeik. A kert felé néző oszlopos teraszokon is sokan járkálltak: a templom dolgozói, javasasszonyok, őrök, mágusok, mesterek. Lábaimat, amiket eddig a terem felé lógattam az ablakpárkányon ülve, most felhúztam, és kicsusszantam az ablakon.
- Nem jössz, Gwydre? - kérdeztem visszafordulva. A fióka csillogó szemekkel nézett engem, majd fölállt és egy kis hezitálás után levetette magát a párkányról. Csapkodott a szárnyaival, bár ennek nem sok nyomatéka lehetett, mert úgy zuhant le a terasz padlójára, mint egy kő és tompán puffant. XD De láthatólag semmi baja nem történt, ruganyosan föltápászkodott és gyorsan utánamkacsázott. Elindultunk a kertben futó ösvények mentén. Szerettem volna eljutni a csörgedeő víz forrásához. A kert gyönyörű volt, nagyon természetszerű. Láttunk mohos sziklákat, a legkülönbözőbb fákat, bokrokat, páfrányokat és rózsaszín virágokat ontó cseresznyefákat is. Sok volt a bentiekhez hasonló padka, pad és nagy, madárház-szerű kőpihenők is, ahol a növendékek megpihenhettek. Utunkat néhja keresztezte a kavicsos medrő, fürge kis csermely, amin apró hidacskák vezettek át. Végül megtaláltuk a forrást: egy apró, csobogó vízesést és egy nagyobbacska tavat. A tó egyik oldalán zöld, napos tisztás terült el. Más lovasok és lények is voltak itt. Kiszaladtam a rétre, és egy kis fogócskát próbáltam kiprovokálni Gwydréból. Eleinte mintha nem értette volna, mit akarok, értetlenül nézett az ösvényről, aztán hirtelen utánam ugrott és végig kergetett, ahogy a tisztás körül futottam nevetve. Ő is vidáman adta ki azt a nevetéshez hasonló hangot és dűlöngélve szökellt utánam. Pár kör után láttam, hogy kicsit elfáradt már, ezért hagytam magam elkapni. Rá is vetette magát zöld szoknyám és köpenyem szélére és harciasan marcangolta. X) Végül leültünk egy kicsit a tó partján. Élveztem a kinti téli hidegtől eltérő, meleg napsütést. Gwydre nyugodtan ült és figyelmesen nézelődött - hol a tavat és a vízesést, a fákat vagy a többi lovast és növendéket. Fölszedtem pár sima, lapos kavicsot a tó partjáról és kacsázgatni kezdtem a vízen (ami nem mindig sikerült XD), ezután pattogó köveimet figyelte. Sokáig ücsörögtünk még ott, én fecsegtem még pár dologról, aztán rá-rá pillantva észrevettem, hogy egyre inkább elálmosodik - vagy az én hatásomra, vagy mert hát még olyan picike volt. :) Úgyhogy indítványoztam, hogy menjünk vissza, mire föl is kerekedtünk. Gwydre, hősiesen, a saját lábán caplatott vissza a terembe, ott viszont bemászott a fészkébe és már aludt is nagyokat szuszogva. :) Megláttam a fészekben a babát, amit múltkor adtam neki. :D Kicsit még vártam, hogy biztos elaludt-e, amjd mosolyogva otthagytam. Legközelebb megint hozok valamit. :)
Morrigan
Gwydre életrevaló, haspók sárkányka - már most látszik rajta -, akit bár hancúrozás és séta alaposan kifárasztott, de legalább ugyanakkora boldogság és élmény volt számára, és abban a tudatban hagyhatod magára, hogy legközelebb már feltétlen ragaszkodással fogad :) +20% kedély
Dragie |
Megint a Templomban tévelyegtem, hogy meglátogassam legújabb lényemet, Gwydret, a kicsi sárkányt. Egy idő után meguntam a keresztül-kasul mászkálást nekiálltam kérdezősködni (kommunikatv alkat vagyok XD) és hamar kitudtam, hová kell mennem. Megtaláltam a neveldének fönntartott részt. Nagy, kör alakú terem volt. Fényes volt és kellemesen meleg. A falakon boltíves ablakok sorakoztak, és a terem teraszokkal kapcsolódott egy szép, belső kerthez, ahol valahol víz csobogott. A fal mellett hármas sorban oszlopok álltak. Az ablakokon valami mélyzöld levelű és sötétbordó virágokat ontó futónövény tekergőzött be, és futotta be az oszlopokat és a párkányokat. Sok kőpadkát, padot és fakkot láttam - sokuk puha szalmával kibélelve. A terem közepén szokőkút csobogott, nagy medencével. Sok javasasszonyt és látogatóban lévő lovasokat is láttam itt. És persze sok kis virgonc lényecskét. :D Kis griffek, sárkányok, pegazusok, főnixek és még sok másféle lénycsemete szaladgált föl és alá. Kiszaladtak a kertbe, kergetőztek, fölmásztak a padkákra, egymással játszottak, vagy a szökőkútban lubickoltak. A falak mentén különféle tojásokat is láttam sorakozni kőpolcokon. Bámészkodtam egy kicsit, majd vigyázva, nehogy rálépjek valakire (:D) elindultam megkeresni Gwydret. Nemsokára meg is találtam - az egyik alacsony padkán egy kis fészekben szunyókált békésen, nem törődve társai zsivajával. Legugoltam és néztem, mire azonnal fölébredt. Fölpattantak a szemei, de még nem mozdult. Higgadtan méregetett engem, majd kicsit esetlenül föltápászkodott és ásított - kivillantva kicsi, tűszerű fogait. X) Végül leült és fejét kicsit oldalra döntve nézett engem. Nem akartam megijeszteni, (bár nem látszott ijedősnek) ezért Én is letelepedtem és elkezdtem beszélni hozzá. Csacsogtam mindenféléről, ahogy mindig is szoktam, Gwydre pedig csak megdöntött fejjel nézett rám és kedvesen pislogott. Végül bevetettem az adu-ászt és előszedtem a rongybabát, amit neki hoztam. A baba engem ábrázolt volna, nagy vörös kóc volt a feje tetején. XD Oda tartottam neki a játékot. A mozdulattól behúzta a nyakát és kis fönntartással nézett, aztán kirtelen lecsapott rá és magához rántotta. Ezután már féltékenyen őrizte, nevettem, olyan aranyos volt. :D Még egy kicsit beszéltem hozzá, aztán láttam rajta, hogy ismét elálmosodik, úgyhogy lassan abbahagytam és hagytam, hogy elszenderedjen. Fölálltam, de még egyszer visszanéztem - mancsait és fejét a babára tette, úgy védelmezte, mint valami óriási sárkány a kincset. :) Hamarosan újra jövök hozzá.
Morrigan
Gwydrével első találkozásotok bizonyára pozitív élmény, nem különben a sárkánypalántának. Végig nyitott feléd és érdeklődő, valószínűleg így lesz a továbbiakban is, és ajándékát büszkén szorongatva addig se fog elfeledkezni rólad :) +15% kedély
Dragie |
Válasz: 2008.12.17 17:36 - Agerlion
A háborítatlan és egyelőre háboríthatatlannak tűnő ősi föld nem akaródzik titkai közé fogadni titeket, de ez a sejtelmesség még inkább vonz, mint taszít. Isyldea erdeje tehát nem utoljára üdvözölhetett titeket vendégeként, Nihura és a te számodra pedig ez a következő alkalom talán még ennél is idegörlőbb és izgalmasabb lesz >D +15% kedély
Dragie |
A kertben lassan hulltak a hópelyhek, mintha lassított felvételmben látnám őket. A törékeny kis ágaktól is hulldogált a dér, ha a hatalmas sárkány hébe-hóba hozzájuk ért, miközben ostor szerű farkával lomhán kavargatta a levegőt. A kert belsőbb részei felé vezetett, a magányosan álló kőpadok, fagyott csobogók, szobrok és oszlopsorok között, mígnem megérkeztünk erre a tisztásra. Tenar a kert bejáratánál maradt Llorkynnal, és az időközben megjelent két másik lényével (Volnauval, az aranygriffel és Aeglossal, az árnyhippogrifel). Egy ideig még hallottam vidám hangjaikat, mielőtt a kert elnyelte volna. Most teljes csendben álltunk a tisztáson - Ragnarök és én.
Lenyűgözve bámultam. Szemeiben valami bölcs és egyszerre vidám fény ült. Szarvaival és indáival félelmetes volt, de a tiszteletet parancsoló, lenyűgöző és fennséges értelembe véve. Csak néztem, majd azon gondolkoztam, hogy hallja-e a gondolataimat?...
"Igen." zendült föl fejemben a hang. Összerezzentem és megborzongtam. A hang is olyan volt mint a sárkány. Másrészt teljesen megrázott ez az érzés, hogy egy pillanatra egyé kapcsolódva éreztem elméinket. Ragnarök most oldalrafordította a fejét, hogy egyik aranyszín szemét teljesen rám szögezze.
Aztán hirtelen megszületett bennem a gondolat hogy mit kell tennem. Az övemen függő kardtokból előhúztam azt a különleges pengét, melyet egykor még driád anyámtól kaptam. Magam láttam a kard varázslatos képességeit. Nagyobb volt nálam. Az ereje nagyobb volt. És legalább olyan rejtélyes számomra, mint az előttem álló sárkány. Féltérdre ereszkedtem, úgy tartottam föl a kardot.
"Hatalmas sárkány, Ragnarök, te ismered eme kard történetét, és azzal együtt ismered az én lelkemét is. És ha ismered, akkor tudhatod, honnan jöttem, mik a céljaim, és hogy mivé akarok válni. De talán ennél is bölcsebb vagy és jövőmet is látod. Mindezek után elfogadsz-e társadul?" gondoltam, elmerülve abban az érzésben, amit az előbb tapasztaltam, ahogy a tudatok között meszűnik a gát, és a szavak mellett szabadon folyik minden - képek, hangok, érzékes... Most viszont újra egyedül maradtam saját csendemben. Fölpillantani se mertem, tekintetemet a hóra szegeztem, úgy tartottam föl a kardot. Aztán meghallottam, ahogy a hatalmas lény megmozdul és felém lép párat.
"Ifjú Lovas, driádok gyermeke, a jövő folyamatosan változik. Olyan, mint a fának ágai, szerteágazóak, vagy mint a keresztutak. Minden pillanatban elfordulunk, az egyik utat választva a sok közül - és ezzel lemondva az összes többi útról. Senki állíthatja ezért, hogy ismeri a jövőt. Állj föl. A kard a tiéd." fölálltam és ránéztem. Egész közel állt hozzám, szinte láthatta aranyszín íriszének minden erezetét. "Amit látok az szeretet, tisztaszívűség, elszántság és céltudatosság. Helyénvalóbb lenne az én kérdésem: társadul szegőhetek-e?" döbbenten álltam, a szívem repesett az örömtől, de nem tudtam, hogy mutathatnám ki, csak álltam és bámultam. Az arany szemek vidáman villantak. "Régóta várunk rád."
"Vártok?"
"Igen. Én és az entitánsaim." szólt, és oldalrafordította a fejét. Én is arra néztem, de nem láttam semmit, aztán hirtelen megéreztem valami mozgolódást körülöttem. Megprödultem, de semmit sem láttam. Halottam a zizegést a bokrok között, úgy érztem a valami(k?) megkerülnek. Halk suttogást, veszekedés-szerű szóváltást hallottam, mintha víz alól jőne a hang. Többször is megfordultam a tengelyem körül, a fejemet egyre jobban betöltötték a hangok, aztán egyszer csak a semmiből az ölembe repült az a......
- NEM IGAZ, HOGY LEHETSZ ILYEN ÜGYETLEN!!
- Na várj csak, ha most azt mered állítani, hogy mindez miattam történt!... - az utolsó pillanatban elkaptam a farkát annak a valaminek, ami eddig a tenyeremen ült (ahogy elkaptam, amikor nekem csapódott) és most neki akart ugorni a másik valaminek, ami a földön jelent meg. A kis szőrös csomó most a farkánál fogva himbálódzott és fejjel lefelé nézett rám, ahogy szemmagasságba emeltem. - Héj, azonnal tegyél le, mit lóbálsz itt össze-vissza! Eressz el!
- Ahogy óhajtod. - vigyorogtam, és elengedtem, mire a lényecske zuhanni kezdett, de elkaptam, mielőtt a földre eshetett volna. Dühösen borozolta a szőrét, összehúzott szemekkel nézett rám, majd megint megfordult, a földön ülő másik felé fordulva ismét.
- Nem miattam volt.
- Dehogynem.
- De nem.
- De igen!
- De nem!!
Egerek voltak. És mégsem. Driádok. Farkuk csupasz volt, de kisebbek és szebbek voltak egy patkánynál. Amelyik a tenyeremen ült, annak halvány vajszínű volt, homlokán kék foltokkal. Mancsain, farkán, fölében és nyakán pedig gyöngysorok, karikák és szallagok díszelegtek. Kis, karmos ujjai között úszóhártya feszült. A földön ülő szőre zöld volt. Homlokából két apró szarv nőtt ki, mint a faunok kicsi agancsai. Fűzöld színű nagy szeme dühösen és élesen villogott. Farkán és mancsain viselt gyűrűket, nyakában pedig egy medált. Lenyűgözően érdekesek voltak, a legviccesebb pedig az volt, hogy veszekedésük közben ügyet sem vetettek re rám, se Ragnarökre, aki vidáman ült ott, ahol eddig is. Ekkor hirtelen megjelent még egy lényecske - a levegőben.
- Hagyjátok abba a veszekedést! Egyáltalán nem ezért jöttünk! - Valahonnan a fák ágai közül bukkant elő. Meghökkentő látvány volt. Szintén egy egér alakját fölvevő driád volt, csakhogy hátából, egy rágcsálótól szokatlanul két nagy tollas szárny állt ki - ezekkel röppent most közelebb, és telepedett meg a vállamon. - Oberon, Miravelle! Elég a civódásból! Mást se hallok 500 éve, csak hogy mindig a másik a hibás.Ideje bemutatkoznunk a Lovasnak. - fölröppent a vállamról, szányával súrolva az arcomat és leszállt a zöldszínű kis driád mellé. Azon kaptam magam, hogy a kis kék is leugrott a tenyeremről, és hamarosan ott állt társai mellett - a lehető legtávolabb a zöld lényecskétől. MIután a két veszekedő duzzogva nem akart megszólalni, a szárnyas pedig irtelen zavarba jött, újra Ragnarök hangját hallottam fölzengeni a fejemben.
"Ezek itt az én segítő szellemeim. Csupasz farkú egérszellemek. Három szellemtestvér: Oberon "- a kékecske ironikusan fölmordult -" Miravelle "- a zöld továbbra sem szándékozott tudámást venni rólam -" és Peredur." - a szárnyas érdeklődve és kedvesen nézett rám, ami kifejezetten jól esett. A másik kettő mintha észre sem vett volna... kérdőn néztem Ragnarökre. A sárkány mintha kucogott volna. "Oberon és Miravelle között gyakran vannak nézeteltérések, de gyorsan elmúlik..."
- Ja, persze, inkább olyan mint a tavaszi eső: hívatlanul jön, váratlanul megered és hetekig nem távozik. - morogta Oberon és nagy meglepetésemre fölszaladt a köpenyem szélén és újra a tenyerembe ült, ezúttal felém nézve. - Szóval te vagy az új Lovas? - gúnyosan mondta ki a szavakat, de nem rosszindulatúan. Pár pillanatig farkasszemet nézett velem, majd a vállamra ugrott és újra a hóba huppant a hátam mögött. - Gyerünk, úgy hallom buli van ott fent. Eleget tengődtem a szellemvilágban. Ünnepeljük meg a Lovasunk. Jól szimatolom, szezámmagos süti és diós beigli?... - azzal hátra sem nézve el is indult az ösvényen, amin Ragnarök hozott ide. Peredur vidáman helyeselt és testvére után röppent. Ragnarök is fölállt, nyúltózkodott, mint egy nagymacska. Miravelle sértődött tekintettel, szó nélkül követte a másik két csupasz farkú egeret. A sárkány megállt mellettem és a három szellemecske után nézve intézte hozzám a szavait:
"Nem erre számítottál, igaz?" kérdezte érdeklődéssel és talán egy kis lemondással a hangjában. Meglepetten néztem rá.
"Nem tudom mire gondolsz, de..."
"De?" nézett rám a sárkány feszülten várva a befejezést.
"...ez egyszerűen fölfoghatatlan... nagyszerű! Annyira... hirtelen és annyira... jó..." fogalmaztam meg sután és bizonytalanul pislogtam Ragnarökre. A sárkány feszültsége egy pillanat alatt oldódott, éreztem, úgy sugároztak át belém az érzései, mint a gondolatai. Szemei ismét vidáman csillant és elindultunk a csupaszfarkú egerek nyomán, hogy visszatérjünk a Templomba. Tenar... |
Újból meglátogattam Kirtant. Úgytűnt roppant boldog hogy újra itt vagyok vele, és az ő boldogsága engem is felvidított. Megint sokat sétáltunk (szeretünk csak úgy bóklászni ^^).
Arya |
- Gondolod, hogy eltévedtünk?
- Nem, igazából nem gondolom.
- Én nem érzek semmit.
- Én sem, de Agerlion azt mondta, a lényeid várnak rád.
Már régebben elhagytuk a meleg és fényes központi csarnokot. A folyosók lassan egyre kihaltabbak lettek, elhalt a hárfaszó, már csak ritkán lehetett találkozni fényesen világító, repkedő kis pixiekkel - bár a karácsonyi hangulatot mindenhol megadták a gondosan készített, változtos fenyőgirlandok és egyéb rafinált díszek. Bizonyos értelemben kellemes is volt ez a kis csönd és magány. Tenar magabiztosan vezetett a különféle folyosókon. Ebben a pillanatban éppen egy félig nyitott nyitott árkádsorra léptünk ki. A boltívek alatt az ülőpárkányokat finom hóréteg borította, és kitekintve gyönyörű kertet láttam. Már sötétedett és hópelyhek szállingóztak az égből. Hirtelen elsietett mellettünk egy, az ápolók halványszürke-lilás ruháját és fejkötőjét viselő asszony.
- Közel lehetünk az ispotályhoz. - jegyeztem meg, de Tenar nem válaszolt. Elgondolkozva nézett ki a hófödte kertre. Nem tudtam volna megmondani, hogy zárt udvar, avagy sem. A gyönyörű, behavazott fák között szobrok, magányos oszlopok álltak. Szökőkutak megdermedt fízsugárjai és fehér kövekkel kirakott medencéjű, feszített víztükű tavak jege elbűvölően csillogott. Csillogó tündérkert.
Hirtelen elindult a folyosó közepe felé található átjáró irányába és kilépett a szállingózó hóba. Pajkosan visszamosolygott, majd fürgén az egyik medence jegére lépett.
- Nem jössz? - kérdezte vidáman, majd a kikövezett peremtől ellökve magát megpördult a jégen. Visszamosolyogtam és egy perc múlva már én is a jégen csúszkáltam. - Korcsolyával jobb lenne. - jegyezte meg félig nevetve, amikor a tavacska másikoldalától lökte el magát, hogy pár pörgéssel visszacsússzon a kiindulási pontra.
- Hogy mivel?...
- Áh, semmi!... - nevetett, és elkapta a kezem, aminek a lendületétől én is megpördultem, de a következő pillanatban összeütköztünk. -Áááááá!!!! - Tenar, hogy megőrizze egyensúlyát, belém csimpaszkodott, de ezzel csak azt érte el, hogy elesett, engem meg magára rántott és összegabajodva, röhögve elvágódtunk. xD Percekig csak nevettünk, aztán hirtelen abbamaradt és beállt a nagy csend és azon kaptam magam, hogy az alattam lévő Tenarra bámulok aki vidáman, de kérdőn fürkész engem. Azt hiszem hirtelen a fejem búbjáig elpirultam.
- Uhh... bocsi...
- Semmi baj. Csak szálj le rólam, mert nem kapok levegőt.
- ...Én se.
- Hm? Mit akarsz ezzel?
- Hmm... én csak... ööö...
Zavartan gondolkodtam azon, mit mondhatnék, mikor hirtelen csettegés és füttyögés hangzott fel és a következő pillanatban nagyott taszított rajtunk valami, ami szédületes sebességgel száguldott a jégre, majd irányítását vesztvén nekünk jött, az ütközést követően pedig hárman háromfelé csúsztunk. Tenar újra kacagott. Én még nem mértem föl a hejzetet, csak összeszorított szemmel feküdtem a jégen, mivel jól bevertem a fejem, miközben az a valami eltaszított. Végül csak fölültem, és hát részesülhettem az élményben, ahogy Llorkyn tehetetlenül, ülő helyzetben csúszkál és pörög a jégen, értetlen szemekkel pislogva és füttyögve. Tenar tőlem 1-2 méterre ült és ütemesen dülöngélt nevetés közben.
- Köszi Llorkyn... - morogtam de azért nem álltam meg, hogy el ne vigyorodjak, miközben óvatosan fölálltam. Tenar is gyorsan fölpattan. Llorkyn lendülete végre lassan elfogyott a driád pedig kicsit instabilan, de fölállt. Pár pillanat alatt fölmérte a talaj-változást és hihetetlenül fürgén mellettem termett. Megsimogattam a nyakán lévő puha tollakat. - Bajkeverő... még számolunk - súgtam kajánul nagy fülébe. Kacagás-szerűen vidáman füttyögött válaszul. Gondoltam, hogy nem ért meg. xD Vagy csak simán kinevetett?!.... xD
Pillantásom ekkor ismét Tenarra tévedt. A lány mozdulatlanul állt és mereven nézett valamit a hátam mögött. Gyanút fogtam és lassan megfordultam. Mögöttem egy sárkány állt, egy driád. Tudtam, hogy őt kerestem.
Ragnarök.
Az istenek csatája megkezdődött.
Gellert |
Óvatosan lépek be a cellába, de a visszhangzó helyiségben azonnal felébresztem Akirát. Még csak néhány órája van ide bezárva, és máris repülne… kint, szabadon, önfeledten. Ez van, végülis Akira szabadságfüggő. Gondoltam, majd kiköltöztetem.
Odalépek hozzá, és hatalmas orrára teszem a kezem. Aranysárga szemei kíváncsian merednek rám, várja hogy megszólaljak. Végül megtöri a csendet egy elégedetlen morgással. Tudtam, hogy ebben minden benne van: elégedetlenség, fájdalom, bezártság.
- Kérlek ne haragudj Akira, egyenlőre itt kell laknod. Amint tudunk, keresünk egy tágas barlangot, ahonnan ki-be repülhetsz, és átaludhatod a nappalokat. Éjszaka majd együtt megyünk kalandozni. – Akira megbökdöste az előtte fekvő óriási ezüst tálat, ami csak úgy kongott az ürességtől.
- Már vettem neked őzhúst és unikornisvért, és amint megkapom, ehetsz. És kérlek bírd ki egy kicsit halott húson, először meg kell tanulnod az itteni szabályos vadászatot, aztán mehetsz magadnak keríteni vért. – Akira kifújta a levegőt az orrán, ezzel jéghideg szelet zúdított rám. Tudtam, hogy nyűgös, de együtt döntöttünk így, és gondoltam, majd megszokja.
Melléültem a hideg és nedves kőre, az oldalának támasztottam a fejem, és elkezdtem beszélni. Beszélni mindenről, amit itt tapasztaltam. Az ízekről, a szagokról, a tájról, az emberekről, egyszerűen mindenről. Akira becsukta a szemét, és elképzelte a tájat, pont úgy ahogy én láttam. Kicsit megnyugodott, ő is átélte a napomat, majd lassan, mivel már dél volt, elaludt. Halkan lépdeltem ki a cellájából, de előtte még a földre tettem egy egeret, amit a konyhánál fogtam. Gondoltam, jó játékszer lesz az én drágámnak.
- Jóéjt, Akira. Este még találkozunk!
Lana
Sárkányod eleinte elégedetlen és nagyon vágyik már a mozgásra, szabad levegőre, de sikerül megnyugtatnod a meséléssel és ígéreteddel. Látogatásod mindenképpen öröm volt számára, már nagyon várja hogy együtt fedezhessétek fel azokat az izgalmakat, amiről beszéltél neki. +15% kedély
Dragie |
tuathort megközelítem, megsimogatom először megharap mert 6 hónapig egyedűl hagytam,de végül, engedett,simogattma,cirógattam... Végül megetettem besézltme vele 6 órát,és elbúcsúztam,és boldog újjévet kívántam neki. :)
Tuathor majd' kiugrott bőréből, mikor meglátott. Nem mondhatni, hogy neheztel rád, hiszen nem ismeritek még egymást annyira, de nagyon magányos volt ez idő alatt. Az eleinte bús tekintetű állatkából hamar felszínre tör a vidámság és élet, ami eddig nem jöhetett ki belőle.
Szomorú, mikor távoznod kell, és vár vissza :) +15% kedély
Dragie
|
Lassú léptekkel közelítettem meg sárkányom, Liangul barlangját. Hallottam a halk morgást a kövek közül.Kissé meghátráltam, majd erőrekapva bementem és leültem úgy jó 5 méteres távolságba tőle és néztem őt.-Sokáig csak szótlanul ültünk, mikor megdobtam egy kővel.Azonnal mororgva húzódott arébb,és szúrós pillantásokat vetett rám. Mororgva fordítottam el fejem, de kezemmel a köveket pöckölltem felé.Hamarosan befújt az hideg téli szél a bejáraton, hátamon pedig végig futott a hideg. Nem vettem fel nagyon semmit, hisz reggel még nem volt ilyen hideg...-Aprót sóhajtottam és rámosolyogva felálltam majd közelebb ültem a tűzhöz.
-Nem fogadnál magad mellé? - kérdeztem halkan.-Ott biztos, melegebb van...-mosolyodtam el, lassan.
Hangos morgást kaptam csupán.Rámfújt kevéske füstöt és elfordítva fejételhúzódott.
-Kössz a semmit... -húztam összemagam és hátam a falnak döntöttem,kezeimet meg a tűz fölött melegítettem. Kis idő múlva egy kisebb húzást éreztem és halk szívdobogást,mosolyogva dőltem kissé érdes mellkasának és jobban összehúztam magam. Örültem ennek a pillanatnak...
Liangul próbálta mogorva álarc mögé rejtegetni megindítható szívét, de végül győzött a lelkiismeret és láthatóan nagyon várt téged. Bár a teljes kiengesztelődéshez még kell egy kis idő és sok vidám perc :) +15% kedély
Dragie
|
Úgydöntöttem most nem trióban leszünk hanem külön-külön látogatom meg őket mert most a képességeiket akarom fejleszteni.
Először Raggahoz mentem:Egy kisebb szakadék szélén ült és nézte az eget.-Helló!-köszöntem nagy mosollyal.Ó...szia!Egy kicsit elgondolkodtam mondta pár perc múlva.-Semmi baj! Hé gyere gyakoroljunk egy kicsit!-mondtam a meglepett Ragganak.Gyakoroljuunk?!?De mit?-kérdezte meglepetten.-Az meglepetés!.Egy tisztásra vezettem ahol nagyobb a csönd és a tér,bár ez nem annyira térigényes munka lesz.-Nah Ragga!-láttszott rajta hogy már nagyon kíváncsi.-Kíváncsi vagy arra hogy mit akarok veled gyakoroltatni?-Még szép!! válaszolta vakmerően.-Amit akarok benned fejleszteni az nem más mint a....(dobpergés XD) testbeszéd,a bizalom és a köztünk lévő megértés,nah meg az inteligencia!!! Nah,nah?!-Ö...ö...öööö.Mi?!-nagyon értetlennek tűnt.-Majd mindjárt megérted! Elővettem egy labdát és elkezdtem pattogtatni.Értetlenül nézte...-Nah most mit akarok neked utasítani?-még ezzel sem segítettem neki.De úgy vettem észre,hogy kezd bele jönni mert egy kis magabiztosságot láttam megcsillanni a szemében.Elkezdett ugrállni.Ügyees! gondoltam mert erre gondoltamXD.Nekidobtam a labdát az egyik fának majd a másiknak és utánna feldobtam az egyik sziklára.Utánna ő is ugyan ezt csinállta és megint eltalállta.Még ezt párszor megcsinálltam de mindig egyre-egyre nehezebbeket.Utánna nekidobtam az egyik fának elkezdtem pattogtatni majd ledobtam a magam elé (és a hab a tortán!!)utánna át a szakadék túloldalára.Ez már sokkal nehezebb.Odafutott a fához utánna ugrálni kezdett majd ide futott elém és utánna(még a végén én is szorítottam a fogam ,hogy nehogy baj történjen) átugrotta a szakadákot.De még nincs vége a kezemet egy gömb alakú tárgyhoz akartam hasonlítani majd a számhoz emeltem és úgy csináltam mintha a számba venném majd ugranék(de persze az egész idő alatt meg sem szólaltam).Elgondolkodott.A szájába vette a labdát átugrotta a szakadékot és vissza adta nekem.Megdícsértem ugyanis nagyon ügyes volt:)))De a lényeg,hogy látszott,hogy végig jól érezte magát.
Most Takumi:Már vagy 20 perce kerestem de még mindig nem találtam meg.-Takumiiiiiiiiiiii!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Hol vagy!!!!!!!!!!-válasz nem jöt de hirtelen megláttam egy magas hegynek az egyik kiálló szikláján.-Végre megvagy!-és gyorsan elkezdtem hozzá felmászni.-Helló! -Szia!Nah kezdhetjük a gondolatolvasás és a többi koncentrációs gyakorlatot!-Még hamar olvasol a gondolatomban Taku!-mondtam egy kissé meglepődten.Gyorsan lemásztunk a hegyről és egy "hangos" helyre vezettem őt: egy vízeséshez,hogy megzavarja a koncentrálásban.-Nah most gondolok egy dologra amit neked ki kell találnod!-Nagyon zavartnak látszott ,de persze ez volt a célom hogy a gyengéi az erősségei legyenek.Ki is gondoltam egy szót:tyúkláb XD.Láttam rajta hogy nagyon koncentrál.Álltalában nem szeretek kísérleti nyúl lenni de ha a lényeimről van szó kívételt teszek.Minden egyes szeme rám szegeződött ,mondanom sem kell hogy zavarban voltam :P :))Már 5 perc eltelt de még mindig nem szólalt meg...ám hirtelen..Tyu...tyúkláb?-Igeeeeeeeeeeen telitalálat.:DDMost egy új szó:mozgásigény.Úgy láttam kezd belejönni mert 1 perc múlva már ki is találta.Most jön a:kellemesség.45 másodperc ,új rekord!!!!!!!!!!:D Most egy nehezebb: megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért. Alig gondoltam ki a szót de már ki is találta.Megdícsértem.Huhh nah most már tuti biztos voltam benne ,hogy már tényleg mindent tud rólam...sajna...vagy ez inkább előny?....
És Awuera:épp a levegőben pásztázott amikor megérkeztem.Nagyon boldog lett mikor meglátott.Kíváncsian szállt le és várta,hogy mit szánok neki ma.Egy helyre elvezettem ahol már fel állítottam neki egy helyet az edzésre. Játékosan próbáltam megoldani a feladatot.Papírokra külömböző szavakat írtam fel és egy kalapba beledobtam .Améket kihúzza azt bele kell karcolni egy fába. 1. szó:barátság.2.szó:ellentét.3.szó:arányosság.Ez sikerült,de hát végtére is ez könnyű volt csak a karmát akartam erősíteni.De most jön a nehezebbeik feladat.Mivel direkt egy óriásfás(kb.50-60 m) területet választottam könnyebben meg tudtam építeni a "pályát".Hullahopp karikákat kötöttem fel külömböző magasságba és külömböző számozással.Neki mindbe sorba kellett repülnie.De nem ilyen könnyű.Egy kb.40kg-s vasat kellett hordoznia úgy hogy a hátára kötöttem.Az 1.karika 10m,a 2. 18m ,utánna a 3.-nál egy lejtő le 2m-hez utánna fel 25-re és így tovább.Ezzel azt akartam fejleszteni hogyha súlyt kell cipelnie repülés közben jól bírja azt és a nehézségeket is.Úgytűnik bevállt mert kiválóan teljesített.Nagyon megdícsértem mert ügyes volt :).Mivel neki fizikai nehézségű feladat volt egy kicsit hűsöltem is vele hogy ne legyen annyira fárad:)
Szerintem mind a 3 lény jól teljesített remélem máskor is így lesz ;)
Elégedett is lehetsz mindhármukkal :) Raggával és Takumival szépen egymásra hangolódtatok, az unikornis felfogóképessége és ügyessége is megcsillant, Takumival pedig csak így tovább - ha sikerül a hosszabb/bonyolultabb tartalmak cserélgetése, próbálkozhattok a távolság változtatásával is. Awuerának volt talán a legnehezebb dolga a 40 kg-os vasrúddal, de hősiesen viselte a megpróbáltatásokat, és a végén pedig vígan töltöttétek el a megérdemelt pihenést :) +20 tp jár mindenkinek
Dragie |
Nem repültünk sokáig, de a hideg hófúvás így is megtalált minden apró részt a ruhámon. Igazán étfagytam az utazás alatt, ennek ellenére nagyon élveztem, bár még mindig kavargott a gyomrom, amikor Noinon hirtelen reszkedni kezdett a Miherna-fennsík egy erdős-dombos részénél. Mikor földet ért, azonnal lecsusszantam róva és elterültem a földön, hogy kicsit kiheverjem a szédülést. Noinon leült és ismét azt a morajlást hallatta, ami lehetett szemrehányás, de szerintem inkább gunyoros és vidám jellegű volt. Kicsit feküdtem ott, és próbáltam felfogni a hirtelen események egymásutánját - hogy Noinon megmuzdult, majd fölültetett a hátára, végül pedig elhozott erre a helyre... várjunk csak, milyen hely is ez?...
Hirtelen megéreztem a föld rezgéseiből, hogy több nagy lény is közeledik felént. Kinyitottam a szemem, és Noinonra meredtem, aki nem mozdult, de szemeivel a közeli erdő fái közé meredt. Hamarosan már hallani is lehetett a közeledő lépteket és a fák is mozgolódni kezdtek, míg nem kilépett közülük egy hatalmas, vörös sárkány és mögötte két fiatalabb kinézetű, de méretben nem sokkal kisebb sárkány. Gyorsan fölpattantam.
A vörös sárkány talán kicsit értetlenül meredt Noinonra, aki továbbra sem mozdult. Tétova léptekkel Gruah felé mentem.
- Üdvözöllek Gruah! - mondtam fennhangon, mire a vörös sárkány felém kapta a fejét - vélhetőleg akkor vett észre először. A két fiatalabb sárkány érdeklődve nyújtogatta felém a nyakát. Gruah Noinonhoz hasonlóan megmerevedett, hol rám, hol rá meredt, végül döngő lépteivel egyszerűen elhaladt mellettem és egyenesen Noinonhoz ment. A két sárkány leült egymással szemben és nézték egymást. Biztos voltam benne, hogy valamilyen módon beszélgetnek, csak én nem értem a módját. Visszafordultam és szembetaláltam magam a két fiatalabbal.
- Barroth és Morrogh? - kérdeztem tétován. Gondoltam Annoth a lovasával lehet. Barroth bizalmatlanabbul méregetett, és szárnyai tnyitogatva inkább arrébb ment, közelebb szüleihez, én pedig ott maradtam Morrogh-val. A lávasárkány érdeklődve pislogott rám, úgyhogy közelebb léptem. A sárkány hagyta, hogy egész közel menjek hozzá és merészen meg is érintettem sötét bőrét. Egyszer csak mély fújtatást hallottam és meleg levegőt éreztem a tarkómon. Megpördülve azt kellett tapasztalnom, hogy Gruah közvetlen mögöttem áll és szúrósan méreget a szemével, de egy pillanat múlva föltűnt Noinon aki szokásos dürrenésével meggyőzte Gruahot arról, hogy nem kell bántania. Ettől rendkívül megkönnyebbültem és nagyon hálás is voltam Noinonnak. Elővettem a táskámből egy nagy doboznyi óriási mézeskalácsot és felkínáltam az összegyűlt kis családnak. A sárkányok eleinte bizalmatlanol szaglászták a süteményt, majd Morrogh elvett belőle egyet, ezzel bátorítva a többieket is. Hamarosan teljesen üres lett a doboz.
Ezután hamarosan elbúcsúztam és ott hagytam a sárkányokat, de alig tudtam palástolni kitörő örömömet. :D
Úgy éreztem, nagy áttörés volt ez a mai nap, több is mint nagyszerű, mert Noinon nemcsak hogy végre jelét adta hogy tudomást vesz rólam, de még a hátán is ülhettem, elhozott rég nem látott családjához az én tanácsomra és még meg is védett Gruah-val szemben. Ráadásul azt hiszem nagyon jól kijövök Morrogh-val.
Több volt ez mint egy jó karácsonyi ajándék...
Morrigan
Nem tévedsz, ha hatalmas áttörésként értékeled ezt a mai napot - s bár először felháborodásnak tűnt Noinon reakciója, miután megemlítetted neki rég látott párját, de hát aki mer, az ugye legtöbb esetben nyer, s nem csak hogy sikerült megbontanod a közöttetek álló falat, de összehoztad a sárkányt családjával is. Noinonnak bizonyára legalább ugyanakkora ajándékot szereztél, mint ő neked és megnyilvánulásai is lassacskán bontakozó bizalmáról árulkodnak :) +20% kedély
Dragie |
A hó csendesen szállingózott. Magasan fölhalmozódott az ablakpárkányokon, a kerengőkön. A szabadban csúszkáltak tőle az emberek, de mindenki boldog volt és jól érezte magát a tündérfényektől kivilágított belső udvarokon. Sokan jöttek el most karácsonyi látogatásra.
Én is Noinonhoz igyekeztem, és úgy gondoltam, megint valahol magasan fogom megtalálni, így udvarról udvarra járkáltam és tekingettem fölfele, hátha megpillantom valahol. A sok kis kiugrót, szobrot, párkányt, tetőt és díszítést belepett a hó, így a csipkés-csúcsos Templom olyan volt, mintha beszórták volna porcukorral. Sokáig kószáltam, mire megtaláltam Noinont, ahogy valóban, egy magas párkányon üldögélt. Hamar kitaláltam a módját, hogy feljussak hozzá, és hamarosan megint együtt üldögéltünk.
Noinon már nagyon régóta ülhetett így, mivel őt is egészen belepte a hó. Orrlyukából gőzpamacsok törtek elő, ahogy lélegzett. Nem mozdult egyikünk sem, csak kémleltük a messzeséget. A Templomban mindenütt a kis fények világítottak a legmagasabb tornyoktól a földszintig. Olyan volt, mintha a csillagok tükrét látnám a földön, noha az eget teljesen eltakarták a vastag hófelhők. Végül úgy döntöttem, hogy megint megszólalok, mint előző alkalommal.
Először arról fecsegtem, hogy mi minden történt velem eddig. Aztán eszembe jutottak azok a dolgok, amiket akaratlanul is, de róla tudtam meg, ahogy a Templom könyvtárában és jegyzetei között kutakodtam és amikkel kapcsolatban sok mindenre kíváncsi lettem volna.
- Valóban van neked egy Gruah nevű párod, akivel csapatot is alakítottál? - kérdeztem egy kis hallgatás után. Nagy ijedtségemre Noinon hirtelen fölpattant és felém fordulva hátrált pár lépést. Orrából a gőz mellett mostmár füstpamacs is feltört. Eléggé berezeltem, és a félelemtől mozdulni sem tudtam, ahogy a sárkány szemei talán most először egyenesen rámszegeződtek és az én tekintetembe fúrták magukat. Végül azonban Noinon újra leült és ismét abba az irányba bámult, amerre ezelőtt. Láthatólag fölkavarta, hogy Gruahot említettem.
- Sajnálom, nem akartalak megsérteni. - suttogtam. - Csak azon gondolkoztam, hogy akkor most már MI irányítjuk-e azt a csapatot.... - mondtam, mintha csak hangosan gondolkoznék, pedig leginkább valami újabb megnyilvánulásfélét szerettem volna kiprobokálni Noinonból. A sárkány mélyet mordult és tovább "füstölgött"... XD Kicsit elgondolkoztam, majd megkockáztattam a kérdést:
- Ugye él még Gruah?
Szememet mereven a fekete sárkányon tartottam, hogy elcsípjek minden válaszként felfogható mozdulatot. Noinon apró mozdulattal biccentett és pislogott. Úgy véltem, ez ingent jelent. Fellekesített a gondolat.
- Biztos régen találkoztatok! - mondtam, kérdeztem, állítottam kiáltottam... Noinon újra pislogott. - Meg kéne látogatnod. - Jelentettem ki és föl is pattantam. Noinon berzenkedve morgott, mint egy vulkán. Csípöre tettem kesztyűs kezeim. - Karácsony van! Most azonnal le kell szállnod erről a kakasüllőről és velem kell jönnöd! - korholtam, és választ sem várva elindultam arra, amerről jöttem. Már majdnem elértem a kis járatot, amerről jöttem, amikor nagy ijedtségemre valami elkapta a kabátom nyakát és a következő percben már azt vettem észte, hogy Noinon egyik karmáról lógok le másfél méterrel a patka fölött. Az óriási fekete sárkány ráérősen himbált engem a több tíz méteres magasságban és gondolkodva nézett engem. Végül meglepően finoman letett a padkára én pedig nagyot lélegeztem. A sárkány továbbra is mereven nézett, majd fejének apró, de beszédes mozdulatával a háta felé intett, én pedig megértettem, hogy azt akarja, hogy száljak fel a hátára.
Ijesztő sebességgel verdeső szívvel másztam föl a gigászi vörös szárnyak tövébe, lesöpörgetve a pikkelyekről a havat. Noinon türelmesen várta, hogy elhelyezkedjek, majd kitárta szárnyait és lerázta róluk a havat. Óvatosan letekintettem a párkány széléről, ahol a sárkány egyensúlyozott. Nagyot nyeltem, amikor megláttam a elnti mélységet. A sárkány éppen ugrani készült.
- Uram isten, nem... - nyögtem, de már késő volt, mert Noinon levetette magát a párlányról. A gyomrom emeleteket liftezett, ahogy métereken keresztül zuhantunk, mígnem Noinon kitárta szárnyait - ekkor viszont hirtelen olyan sebesen emelkedtünk fölfele, hogy úgy éreztem, teljesen odapaszírozódom a fekete pikkelyekhez. Azt hiszem sikítottam, és erre csak percek múlva jöttem rá. XD Akkor viszont gyorsan beszüntettem a hanghatást. Noinon menydörgésszerű hangok kíséretében nevetett rajtam, ami kicsit bosszantott, de az én arcomon is elterült már a vigyor - kimondhatatlanul örültem, hogy itt gubbasztok a sárkány hátán és repülünk.
Pár gyomorkavaró szárnycsapás után úgy éreztem, meg is tudom szokni az érzést és óvatosan kezdtem körbekémlelni. Noinon tovább emelkedett, múgnem több száz méter magasan bemért egy utiirányt és ráérősen siklott arrafele.Sejtettem hová visz, és nagyon izgatott voltam...
Morrigan |
Mierlithi felemelte a kezét mire a lombikok kövek mind egy-egy szekrény polcára repültek. - Fektesd fel ide a fiút! - utasította az elf a lányt. A fiú zilált testén gyöngyözött az izzadtság. Ajka elfehéredett, szemei fennakadtak, lélegzete nehézkes fulladozó. - Mutasd a követ - szólt csendesen. Kezébe adta a lány, majd fürkészni is kezdte. A kő belsejében fekete gomolyag tekergett mintha ki akarnak törni a kőből. - Squami! - a név hallatán egy fergeteg gyík motozása hallatszott a lépcső felől. - mit óhajt e késői órán? - lépett be a hajlott hátó fergeteg gyík. - ébrezd fel Mahort! Fekete mágia emelt szintjével lesz dolga...- Igenis úrnő... - jött a sikamlós válasz, majd kelletlenül lecaplatott. Mierlithi a beteghez fordult. A fiú teste megremegett, majd vonaglani kezdett. Mierlithi az ablakhoz lépett : "Ignumire zahlere!Ignumire zahlere! kallerin, szellera!" - Az ablakon egy tűzvörös virágú növény kúszott be. Letépte virágát majd az egyik mozsártörőbe dobta. A polcokról levett macskagyökeret azt belereszelte. A rózsa érdekes mód lils árnyalatú levet eresztett ami füstölni kezdett önmagától. A macskagyökér őrleménye elolvadt a növényi váladékban és érdekes lila színt öltött. Mierlithi pohárba töltötte és a lány kezébe nyomta. - Itasd meg vele. Forró lesz neki de erre van szüksége. - A lány felemlte a fiú fejét, ajkaihoz emelte a poharat majd apránként csorgatni kezdte az orvosságot. Az ajtón egy vörös szellem bukkant fel. - ejnye bejnye micsoda boszorkány koha ez?! - sziszegte a sárkányszellem. Az ajtón egy öreg szakállas mágus bicegett fel. Belépett az ajtón majd kajánul vigyorgott. - Nocsak már fel sem öltöztetitek a beteget? gyönyörködni akartok a látványban? - bökött a szemérmetlenül rohanélküli beteg fiúra. Mierlithi csak most vett észre, hogy egy utazóköpeny takarta csak nemesebb részeit. Egyik szekrényhez lépett, abból előhúzott egy hófehér köntöst. A köntös a levegőbe emelkedett majd a fiú teste köré fonta magát. - Mit adtál edig neki, gyógyírként? - kérdezte a mágus. - Ignumire virágának egyik főzetét ami csökkenti az izomrángást, és a hideglelést. és macskagyökeret is tettem bele a töbvbi baj ellen - a mágus szakállával kezdett babrálni, majd elgondolkozóan így szólt. - És milyen követ is találtatok ti e suhancban? - A lány aki az asztal mellett szemlélte a szenvedőt most kezébe adta a követ. Az öreg szeme megcsillant mikor kezébe kapta a királykék kristályt. A sárkányszellem pimasz közelségbe húzódott a kristályhoz majd szinte tekintetével felfalta azt.
Kíra
Rögtönzött kalandotok során egy szerencsétlen fiúra találtatok hát, akit furcsa módon vérfarkassá metamorfizáltak, és egy követ találtatok nála, aminek kétségtelenül köze lehet a történtekhez. Drellia és Azorisz készségesen melletted állnak, bármi is történjék, ez a különös esemény mindnyájatok számára értékes tapasztalatokat jelenthet még. Kíváncsian várjuk a fejleményeket.:) De ne feledkezz el többi neveltedről sem, alig várják már látogatásod!;)
Dragie |
[177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
